Első mondat: "Az arcába tűző nap és a közelben csordogáló víz csobogása térítette magához, a hátán feküdt."
Blake Crouch műfajilag nehezen bekategorizálható thrillere (egyelőre maradjunk ennyiben) olyan, mint egy eszeveszett, hagymázas lázálom. Főhőse egy bizarr jelenségekkel és bizarr emberekkel teli amerikai kisvárosban őgyelgi végig a sztorit kábultan, sebesülten, elverten, vérezve, hol elájulva, hol magához téve, épphogy csak élve. Delíriumos vesszőfutása azonban nem pusztán a hangulatot, a suspense-t és a dramaturgiát szolgálja, hanem azt a nagy csavart is, amelyre a cselekmény kifut – de erről nyilván nem mondhatok többet.
Ethan Burke különleges ügynököt azért küldik Wayward Pinesba, a festői amerikai vadon közepén elterülő, idilli városkába, hogy nyomára bukkanjon két másik, munkájuk közben a környéken eltűnt ügynöknek. Megérkezésekor azonban autóbalesetet szenved, és amnéziásan tér magához – a kórházban végül visszatérnek az emlékei, de ettől még nem lesz könnyebb dolga: mindenki, az orvosoktól a nővéreken át az álomzöld pázsitokon játszó gyerekekig rendkívül gyanúsan viselkedik, a várost mind gyalog, mint autóval fizikai lehetetlenség elhagyni, a békés tücsökciripelések pedig hangszórókból szólnak. Valami nagyon nincs rendben Wayward Pinesban. Pontosabban: maga Wayward Pines nagyon nincs rendben.
Blake Crouch: Wayward Pines
Fordította: Makai Péter Kristóf, Agave Könyvek, 2015, 288 oldal, 2533 HUF A-
Crouch az utószóban készségesen felsorolja egyébként is nyilvánvaló ihletőit: a sztori alapja (különleges ügynök egy bizarr kisvárosban) egyértelműen a Twin Peakst idézi, amihez hozzá lehet még csatolni referenciaként az X-aktákat és a Lostot. Amiben ezektől a Wayward Pines talán a leginkább különbözik, az a háttérben húzódó, az oldalak fogyásával nemhogy nem tisztuló, hanem egyre megfejthetetlenebbnek tűnő rejtély prezentálása. Crouch nem hitegeti folyton válaszokkal az olvasót, és a misztikumot szinte félvállról véve sodorja bele hősét az egymást érő verésekbe, összecsapásokba és menekülésekbe – középtájon egy olyan harmincoldalas (!) üldözésjelenettel veri fel az adrenalinszintet, amiben az összes (szó szerint az összes) szereplő részt vesz.
Vagyis Burke ügynök nem annyira nyomoz, kutakodik és válaszokat keres, mint inkább csak rohan, rohan és rohan, igyekszik menteni a bőrét az idilli felszín alatt megbújó horrorvárosban. Így aztán minden a tempóról szól: Crouch egy pillanatra sem hagyja leülni a sztorit, a lendület a kevesebb, mint 300 oldalas terjedelem legvégéig kitart, és sokszor a próza is tömör, darabos; rövid mondatok, kurta sorok következnek egymás után, mintha csak maga a könyv is az egyre nagyobb szenvedéseket megélő hősével együtt kapkodna levegőért a hajszák közepette. A Wayward Pines ettől tényleg ellenállhatatlan és letehetetlen – sodor magával, és időd sincs elgondolkodni az útközben felmerülő kérdéseken.
De az igazi diadala mégis az, hogy a végén tisztességesen és következetesen megválaszolja azokat a kérdéseket. Bár egy trilógia első részéről van szó, Crouch a regény végére szépen összecsomagolja a sztorit, és köt rá egy csinos masnit: nem kábít, nem áltat, nem terel, nem húzza az időt, tudja jól, hogy az öncélúan szaporodó rejtélyeket és WTF-pillanatokat egy idő után megunja az ember. Úgyhogy megkapjuk az áhított magyarázatot, a kis, bizarr és durva sztori pedig pár oldal leforgása alatt hatalmas, félelmetes és még durvább lesz. Ez ráadásul azt jelenti, hogy a nemsokára megjelenő második és harmadik résznek valami egészen másról kell szólnia – ami, lássuk be, mindig jó jel egy sorozat esetében.
