Elif Shafak kortárs török írónő, világszerte népszerű, számos díj és bestseller birtokosa, gyakran föltűnik a médiában, közéleti szerepe jelentős. Több regénye is megjelent már magyarul. Fiatalkorában a fél világot bejárta, sokféle hatás érte, kozmopolitának vallja magát. Jelenleg Londonban és Isztambulban él családjával, törökül és angolul is ír. Képtelenség nem elvárásokkal kézbe venni bármit, amit egy ilyen, két világ határán álló – vagy inkább azok között ingázó – ember írt.
Elif Shafak: Az építészinas
Fordította: Nagy Marietta és Sipos Kata, Európa Könyvkiadó, 2015, 616 oldal, 3990 HUF
Az építészinas főhőse Dzsihan, az indiai elefánthajcsár, aki a sors szeszélye folytán Isztambulba, I. Szulejmán szultán udvarába kerül, ahol Szinán, az udvari építész tanítványa lesz. Intrikák, kegyetlenség, véres trónviszályok és háborúk, a szeráj, a folyton változó város és a történelmileg (nagyjából) hiteles figurák előterében, velük szorosan összefonódva bontakozik ki kalandos élettörténete, a múlhatatlan szerelem és az örök mesterség, az építészet meséje.
Dzsihan egyes szám első személyű szövege bevezetőként és zárszóként keretezi és hitelesíti a történetet (minek folyományaként a könyv végeztével gondolhatnánk akár azt is, hogy a főhős ma is él, hacsak meg nem halt), míg maga a mese a mindentudó narrátor hangján szól, igaz, alapvetően ott is a főszereplő fejéből látjuk a világot. A főhős a mesében is mesél, sokszor nehéz megítélni, mesélő-e avagy szimplán hazudozó. Történeteit a körülmények, a megmaradás kényszere szüli, de mesévé ő maga színesíti őket. De nem csak ő nem az, akinek mutatja magát, lassanként kiderül, mindenki más, mint aminek látszik. Titkok, álcák és alakoskodás világa az udvar és a város, ahol az álmok, a babona, a szóbeszéd világa uralkodik, ahol a legenda akár tudatosan is legyártható. Ahogy olvasunk, Szinán mester remekei szinte gombamód, egymás után nőnek ki a földből, a szövegben az idő múlása alig érzékelhető. Sok figura, és különösen Csota, a fehér elefánt már önmagában is mitikus szereplő, és bár a vele kapcsolatban elvárható konyhafilozófia időnként a legmodernebb Animal Planet-információkkal keveredik, ez a mix nem zavaró.
Szól a szöveg a világmindenség közepéről, a lelkek ismeretlen kamráiról, a tökéletességre vágyó „szerelmesekről” és a tudásra szomjazó „tanulókról”, fölvetődnek a művészet mibenlétének kérdései is: ez lenne a regény bölcseleti vonala, már amennyi és amennyiben van neki. A Facebook-posztokban is jól idézhető bölcselkedések és közhelyek sorát az időnként – szinte a semmiből – előbukkanó szürrealizmus ízesíti. Sokszor lehetetlen másképp, mint puszta díszítőelemként olvasni az ezt szolgáló váratlan metaforák és zsúfolt hasonlatok sorát. Másért sincsenek, mint hogy csinálják a hangulatot. A szöveg gazdag, színes és szagos, tele jelzőkkel, fölsorolásokkal, halmozásokkal, és a minden rendes, tanult olvasó által elvárt 16-17. századi egzotikus kelet világát idézik.
Nem egyszerűen a titkok és a mese, de a szemlélődés, sőt az idegenség és kitaszítottság regénye is ez egyben. Dzsihan kívülálló, sérült lélek. Ebből is adódik a szöveget végig meghatározó mélabú, valamiféle, a legkisebb mellékszereplők skiccét is meghatározó melankólia.
Ha az ember erre hajlamos, bosszankodhat a regény bizonyos következetlenségein, hogy időnként kidob a szöveg, persze ennél jóval egyszerűbb, ha mást nem is várunk. Ízlés dolga, de talán a regény művészettörténeti vonala a legélvezetesebb, sokat segíthet ebben a guglizás. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne olvasmányos, izgalmas a regény. Akit nem rettent el 600 oldalnyi seherezádé, és szeret az olvasmányaiba beköltözni, nem csalódhat.
Szerző: celle
