A 16 éves Pynchon a középiskolai évkönyvben (1953)
Ma jelent meg Amerikában Thomas Pynchon várva várt új regénye, a Bleeding Edge. A közelgő premier alkalmából a Vulture pár hete gigaportrét közölt az íróról, mi pedig most kigyűjtöttük belőle a legizgalmasabb információkat. Hogyan lett az episzkopális apától és katolikus anyától származó, nyurga, dadogó, kiálló fogú kisfiúból a világ egyik legtitokzatosabb írója?
Kezdjük mindjárt a definícióval. Kicsoda Thomas Pynchon? Saját bevallása szerint manapság juppie-ként élő, posztmodern író, aki klasszicistának vallja magát. Munkamániás polihisztor, aki örömét leli a mocskos szóviccekben. Irodalmi kívülálló, aki mégis egy irodalmi ügynököt vett feleségül. A kapitalizmus hangos ellensége, aki magániskolába küldte a fiát, és egy majd kétmillió dolláros lakásban él. Egy 76 éves öregúr, akit a legtöbb kevésbé sztárolt íróhoz hasonlóan nem ismerünk fel az utcán. Robert de Niro figurája a Brazilból. Egy karizmatikus, és saját körein belül nagyon szociális fickó, aki a közhiedelemmel ellentétben nem úgy él, mint egy remete. Csendes megfigyelő, akinek a lustaság a kedvenc halálos bűne. Őt is vádolták bombagyártással, keveredett kapcsolatba a CIA-val, és írt már felháborodott leveleket egy kisvárosi újság szerkesztőjének egy hajléktalan nő bőrébe bújva. Sőt egy John Calvin Batchelor nevű író 1976-ban még azzal is meggyanúsította, hogy nem is létezik, a könyveket pedig egy bizonyos Jerome David Salinger írja. Úgy hozta a sors, hogy két évtizeddel később mindkettőjük gyerekei ugyanabba az iskolába, a New York’s Cathedral Schoolba jártak, az apukáknak pedig ugyanazon az oldalon jelent meg egy-egy történetük a suliújságban. A cikkek fölé ez volt írva: „John egy regényíró.” „Tom egy író.”
A paranoia a fokhagyma az élet konyhájában, állítja a Bleeding Edge hőse, Maxin, és Pynchon csak bólogatni tud. Bár a nyilvánosságot szintén kerülő Don DeLillot és Cormac McCarthyt sem vakuzzák szembe mindennap a könyvmoly paparazzik, ő sokkal elszántabban küzd, hogy megőrizze inkognitóját. Még jó pár generáción át szeretné lefoglalni a kutatók idejét, és tudja, hogy minél jobban menekül, annál kíváncsibbak rá az emberek.
Veszedelmes viszonyok
Az egzotikus hangzású Pynchon név Pinco de Normandie-ig nyúlik vissza, aki Hódító Vilmos oldalán érkezett Angliába. Az első Pynchon, akinek dolga volt az irodalommal (méghozzá Nathaniel Hawthorne-nal), az író üknagybátyja, a Trinity College elnöke, Thomas Ruggles Pynchon volt. Mire hősünk, a másik Thomas Ruggles Pynchon 1937-ben megszületett, a Pynchonék tekintélyes, középosztálybeli családként voltak ismertek. Apja az Oyster Bay-i autópályák főfelügyelője volt, majd később városfelügyelő lett (ez a poszt egyenértékű a polgármesterével), de egy idő után őt is elérték a korrupció vádjai. Az öreg Pynchon beismerte, hogy olyan ajándékokat fogadott el, amilyeneket nem kellett volna, például néhány mikulásvirágot. Egyet sikerült életben tartanom, és nagy örömmel tölt el, hogy a politikai sírodra tehetem, vágott vissza vádlójának a vizsgálat során. ekkoriban nem tartózkodott a városban, de épp eleget látott már kisvárosi politikai csikicsukiból ahhoz, hogy első regényének, a V.-nek alternatív címként a The Republican Party Is a Machine-t adja.
A Vulture szerint valahogy így nézhet ki most
Az író szinte soha nem beszél „diszfunkcionális családjáról”. Tinédzserkori barátnője, Mary Ann Tharaldsen egyetlen alkalomra emlékszik, amikor megemlítette a szüleit. A pár épp Big Surnél autózott, amikor a lányra hirtelen rátört a hányinger, és arra kérte barátját, hogy álljanak meg egy bárnál, hogy könnyíteni tudjon magán. A kéréstől Pynchon rettentő ideges lett, és közölte barátnőjével, hogy nem tűri a napközbeni italozást. Mikor Tharaldsen a miértekről faggatta, elmesélte neki, hogy egyszer látta, ahogy az anyja részegen véletlenül egy ruhacsipeszt szúrt az apja szemébe. Az egykori barátnőnek Pynchon méreteiről is volt mondanivalója. De még mielőtt valakinek is intim részletek jutnának az eszébe, eláruljuk, hogy csak az intelligenciahányadosról van szó. Mondjuk az elég jelentős, állítólag veri a százkilencvenet.
IQ-eredmény ide vagy oda, a mérnök-fizikus szakot mégis a haditengerészetre cserélte, majd leszerelése után angolt kezdett el hallgatni az egyetemen. Cornelli barátja, Kirkpatrick Sale szerint mindig egy kicsit furcsa volt, és szívesen töltötte egyedül az idejét. Pynchon az egyetemen a zenei tudását is megcsillogtatta, Sale-el közösen írt operát. Ez volt a Minstrel Island, amelyben művészek szöknek meg az IBM által irányított Amerikából. A darab sosem készült el teljesen, de a leendő író környezete már akkor sejthette, hogy ez a fiú még nagy dolgokat fog véghezvinni. Diploma után például operett librettókat szeretett volna, sci-fi művekből. (Sale-lel való kapcsolata azután szakadt meg, miután a férfi nyilatkozott róla egy újságírónak.)
Barátok közt
Mikor barátai Seattle-be költöztek, rávették, hogy tartson velük. Egyikük, a hányingerrel küzdő (akkor még jövőbeli) barátnő a Boeingnél dolgozott, és sikerült Pynchonnak is munkát szereznie a cégnél. Pynchon Bomarc Service News címmel írt belső hírlevelet, és két és fél éves munkaviszonya alatt 25-30 műszaki cikke született. Seattle viszont sosem lett a kedvence.
Pynchon egyik legjobb barátja, az amerikai író, Richard Fariña, a híres folkénekes, Joan Baez testvérét, Mimit vette feleségül. A házasságból egy csomó remek dal született, például a V., amit nem túl meglepő módon barátjuk regénye inspirált. (1966-ban, pár nappal első regényének a Been Down So Long It Looks Like Up to Me-nek megjelenése után, Fariña motorbalesetben elhunyt.)
Közben Pynchonból szépen lassan ismert író lett. A V. Az 1963-as sikere után jelölték a National Book Awardra, elnyerte a Faulkner-díjat, és a média kitüntetett figyelmét. Egy barátjának, Sales-nek írt levélben például beszámolt két Time/Life riporter előli szerencsés meneküléséről. Egy hétig bujkált egy motelben az újságírók elől, akik a házinénijéből sem tudtak információkat kiszedni. Mikor úgy ítélte, hogy tiszta a terep, visszament a lakásba, összepakolta a cuccait, és elrepült Guanajuatoba.
Az író, és barátnője, a festő Tharaldsen, egy ideig Mexikóban telepedtek le. Mivel nem volt túl izgalmas egy olyan férfi mellett élni, aki egész nap alszik, egész éjjel dolgozik, fekete leplekkel borítja be az ablakát, és óvakodik mindentől, aminek köze van a felelősséghez, Tharaldsen feladta, és visszaköltözött Houstonba. De előtte készítette egy portrét Pynchonról, amelyen egy disznóval a vállán ábrázolta, utalva ezzel a kis malacfigurára, amit az író állandóan a zsebében tartott, és amihez néha beszélt is. (Az író és a malacok mindig különleges kapcsolatban álltak, még a barátainak szóló üzeneteket is egy rajzolt malaccal dedikálta.)
Melanie Jackson
A szégyellt nyuszifogak ellenére a barátai szerint Pynchonnak az elmúlt 30 évben mindig volt barátnője. Járt az eredeti Lois Lane, Phyllis Coates lányával jár, de hódításai között volt például az amerikai író, grafikus, Jules Siegel felesége, Chrissie Jolly is. A felszarvazott férj egy Playboyba írt cikkének a Ki az a Thomas Pynchon…és miért vette el a feleségemet? címet adta. A házaspár később kiadott egy rövid könyvet az íróról, amelyben Jolly azt állította, hogy Pynchon azért tesz tönkre ennyi házasságot, mert túl félénk, hogy saját maga találjon valakit. Későbbi feleségét, Teddy Roosevelt dédunokáját, a fiatal és éleseszű irodalmi ügynököt, Melanie Jacksont, saját ügynökének, Candida Donadionak köszönheti. Miután a két nő munkakapcsolata megromlott, Jackson első önálló ügyfele az addigra már a barátjává előlépett Thomas Pynchon lett. A pár 1990-ben házasodott össze.
Hol van az a krézi srác?
Egy alkalommal az író vendégségbe ment az oregoni barátaihoz. Késő éjjelig bámulta a tévét, és néha összevitatkozott a házigazda gyerekeivel azon, hogy melyik rajzfilm menjen. A lányszobában szállásolták el, ez pedig egy elég furcsa bókot váltott ki belőle. Megjegyezte házigazdáinak, hogy az emberek mindig a gyerekszobában szállásolják el, de a Shetzline család lányának ágya az első, aminek nincs pisiszaga.
Az 1990-es Vineland nagy csalódást okozott a rajongóknak. David Foster Wallace egy Jonathan Franzennek írt levelében egyenesen „szívfájdítóan alsóbbrendűnek” nevezte a könyvet, és volt egy olyan érzése, hogy Pynchon húsz évet töltött azzal, hogy füvet szív, és a tévét bámulja. Nem is járt olyan messze az igazságtól. A szerző életét nemcsak a tudatos bujkálás, de a véletlenek is új irányba terelték. Apja halálának évében, 1995-ben részt vett egy öregdiák túrán régi középiskolájában. Itt találkozott Rob Youngberggel, a Lotion nevű indie rock zenekar dobosával, akivel ugyanahhoz a zenetanárhoz, Dr. Luckenbillhez jártak. Csak épp huszonöt év különbséggel. Ha még ez sem lett volna elég konkrét jel a sorstól, Pynchon később összefutott Youngberg anyjával egy bankban, és megkapta tőle a fia új cédéjét. Nem sokkal később az író a Lotion stúdiójában találta magát, és megírta a Nobody's Cool című cédéjük belső borítószövegét. Sőt még egy interjút is adott az Esquire magazinak, ahol a zenekar egyik tagja, Bill Ferguson dolgozott.
A legújabb Pynchon-regény borítója
A most megjelent Bleeding Edge-et állítólag nem lehet majd úgy olvasni, hogy ne keresnénk egyezési pontokat a sztori és a szerző élete között. A könyv egyik üldözéses jelenete például abban a kereszteződésben játszódik, ahol 1998-ban egy dél-afrikai újságíró üldözte. Sikerült egy borzalmas képet készítenie az íróról, sőt még kezet rázni is megpróbált vele. És hogy mi a válasz, ha valaki túl intim kapcsolatba kíván kerülni Thomas Pynchonnal? „Vedd el rólam a kibaszott kezed.” Hát ez.
Végezetül pedig álljon itt egy felsorolás azokból a pop-kulturális referenciákból, amiket Pynchon használt az új regényében. Ace Ventura, Ally McBeal, Battlestar Galactica, Britney Spears, Furbie, Jamiroquai, Pokémon (ő egy nyugat-indiai végbélsebész), a Jóbarátok ikonikus “Rachel-frizurája”, Warren G., a Wolfenstein című videojáték, és a Whoomp! (There It Is) című miami bass sláger. Reméljük, erre a könyvre nem kell majd harminc évet várnunk!
