Pőcze Flóra majdnem ott maradt a Moszkva téren

.konyvesblog. | 2014. június 14. |

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei

Libri Könyvkiadó, 2014, 182 oldal, 2542 HUF

2009-ben egy huszonkét éves szociológus-hallgató elhatározta: a Moszkva téri hajléktalan emberek közösségéről fogja írni a szakdolgozatát. Tanulmányozásukhoz a kulturális antropológia módszerét, a résztvevő megfigyelést választotta, vagyis két hónapra kiköltözött a Moszkva térre. Velük együtt, az ő módszereikkel kereste a pénzt, velük evett és velük is aludt a Sándor-lépcső alatti alagútban – volt, hogy tizennyolc férfival, egyedüli lányként. A beépülés olyan jól sikerült, hogy a végén már régi barátai attól féltek, végleg kint marad a téren. Ám a kutatás ősszel véget ért: a szakdolgozat elkészült, sőt, tavaly átdolgozva, könyv formában is megjelent. A második, bővített kiadás bemutatóján a szerzővel Till Attila beszélgetett, a könyv részleteit pedig Fullajtár Andrea olvasta fel.

A bemutatóra sokan kíváncsiak. Furcsa, fonák helyzet: már-már antropológiai érdeklődéssel méregetjük magát a szociológus-antropológust, mint valami egzotikus lényt; ezt a vékony, szőkés hajú lányt, aki olyasmit tett, amit mi valószínűleg sohasem mernénk. Na és persze legalább ekkora figyelem jut az ismert tévésnek, Tillának is, akit legtöbbször a tehetségkutatókban látunk harsány hangon sms-szavazásra biztatni, hiszen Pulitzer-emlékdíjas műsorát, a Propagandát többnyire csak lehetetlen időpontokban adja a tévé. Pedig ez a műsor hozta össze Flórával is, hiszen az egyik adásban az ő munkásságát mutatta be. De ahogy szép lassan halad előre a beszélgetés, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy már nem is ők érdekelnek, hanem az, amiről beszélgetnek: a Moszkva téri közösség élete. Közben Dorkó Dániel kivetített képei és Fullajtár Andrea átélő felolvasása gondoskodnak arról, hogy még inkább bevonódjunk ebbe a történetbe.

Megtudjuk: Flóra először ott ragadt fesztiválozóknak nézte a Moszkva térieket, akik poénból gyűjtenek kannás borra, de mikor már több éve kérték tőle az aprót, eszébe jutott: akár az ő közösségükről is írhatná a szakdolgozatát. Két héttel később már kint ült a téren, az ottaniak nagy derültségére: még fogadásokat is kötöttek, hogy vajon egy vagy két napig fogja-e bírni? Végül két hónapig maradt. Ez idő alatt nem csak, hogy megismerte a közösség kultúráját, hanem a részévé vált: ő lett a „tudós gádzsi”, Flórácska, mindenki kishúga, aki sohasem préda. „Akkoriban nagyon naiv voltam” – mondja, és valószínűleg ez az ártatlan naivitás volt az, amiért az ottaniak olyan hamar megszerették és befogadták. Vigyáztak rá, a sérülésektől mégsem tudták megóvni – nagyon megviselte például jó barátja, az egyik „főnök”, Tüsi halála, aki drogtúladagolás miatt vesztette életét.

A Moszkva tér egy külön világ. Több része van (ezek az úgynevezett bázisok), de mindenhová még az ott lakók sem mehetnek: a szökőkút környéke például a „románok” területe, és egyébként emberpiacként működik, ahol a munkaerejét vagy a testét teheti pénzzé az, aki nagyon meg van szorulva. A „Moszkva tér gyermekei” egy körülbelül húszfős állandó társaságot jelent, bár az úgynevezett átjáró emberekkel is számolni kell, akik csak időnként jönnek ide a város más részeiről tűcserére vagy éppen ételosztásra. Nem öreg, szakállas hajléktalanokat kell elképzelni: életkoruk körülbelül 30-33 év (legalábbis a kutatás idejekor ennyi volt, most már 40 felé tendál). Nem mindegyikük drogos, bár persze sokan súlyos heroinfüggők, viszont olyan is akad közöttük, aki csak füvet szív, vagy még azt sem. Viszont az alkoholisták aránya majdnem 100 százalékos. Kéregetésből és alkalmi munkákból tartják fenn magukat, viszont egy bizonyos életszínvonalhoz ragaszkodnak: rendszeresen fürdenek (Flóra ottléte alatt minden nap meg tudta oldani a meleg vízben fürdést, bár azt nem árulhatta el, hogyan), és betartanak bizonyos higiéniai normákat is, például nem isznak egymás után. (Erre már csak azért is szükség van, mert a csapatnak akadnak tbc-s tagjai is.) Bár kevés köztük a nő, azért van nemi életük, sőt, olykor szerelmi is: léteznek például olyan „Zara-táskás” budai tinilányok, akik, ha más nincs, a térre járnak pasizni.

Az elhangzott történetek legnagyobb része tehát igyekezett megdönteni a hajléktalanokról bennünk élő sztereotípiákat. Flóra végezetül még elmondta: nem szereti, ahogy ezt a kifejezést általában használjuk – hiszen főnevesítjük, hajléktalanokról beszélünk, holott hajléktalan emberekről van szó. A hajléktalan valójában csak egy melléknév, a hangsúly pedig az emberen van. A fedélnélküliség nem más, mint egy társadalmi státusz, egy ideiglenes állapot, ami bármikor változhat. Ő maga azóta is látogatja Moszkva téri barátait, bár az elmúlt években sok minden megváltozott: először is a Moszkva már nem Moszkva, hanem Széll Kálmán; az éjjel-nappali újságos bezárt (most dohánybolt van a helyén), a szendvicses átépült, és bizony a közösség tagjai is cserélődtek, változtak azóta. De azért van, ami ugyanaz maradt: például a kanyargós lépcsőről lenézve még mindig láthatjuk Tüsi egykor elhajított cipőjét.

Szerző: Illés Zsófia