A Káosz-trilógiával és a Szólít a szörnnyel kétségtelenül ő ma a világ egyik legnépszerűbb és legkeresettebb ifjúsági szerzője. Utóbbiból film is készül, amely a tervek szerint 2016 őszén kerül a mozikba. Patrick Nessnek idén két könyve is megjelenik magyarul: a Soha nincs vége egy olyan fiúról szól, aki rögtön a kötet első lapjain meghal, majd egy nagyon is ismerős, mégis veszélyekkel teli helyen ébred fel, A daruasszony című felnőtteknek szánt regénye pedig egyszerre klasszikus komédia az életközépi válságról és misztikus mese. Patrick Ness áprilisban a budapesti könyvfesztivál vendége lesz, mi viszont nem bírtunk addig várni: emailben kerestük meg kérdéseinkkel, ő pedig elmesélte, mit gondol a tabutémákról, milyen tanácsokat szokott adni a kezdő íróknak, és miért nem olyan nagy szám, ha az egyik főhőse történetesen meleg. (Kép forrása)

A More Than This című regénye (itthon Soha nincs vége címmel jelenik meg a Vivandra Kiadó gondozásában – a szerk.) nagyon erős jelenettel indít: a főhős meghal, a koponyája szétloccsan a tengerparti sziklákon. Biztos volt, aki ezt az indítást nagyon baljósnak, brutálisnak, oda nem illőnek érezte egy ifjúsági könyvben, de hogyan reagáltak az olvasói erre a nyitójelenetre?

A fiatal olvasók SOKKAL sötétebb dolgokat írnak meg a saját műveikben annál, mint amit bármely ifjúsági szerző valaha megjelentetne. A jelenet nem durva, hanem hihető, azt remélem. Még senki sem panaszkodott. Általában csak annyit mondanak, hogy tetszik nekik.

Nagyon nehéz úgy beszélni a Soha nincs vége cselekményéről, hogy ne spoilerezzük el. Ön röviden hogyan foglalná össze a történteket?

Seth megfullad és egyértelműen meghal. De azután felébred. Mégpedig azon a környéken, ahol felnőtt, és amely most teljesen elhagyatott.

Ez a világ részben ismerős, ezzel egyidejűleg azonban mégis totálisan kiismerhetetlen a számára. Meséljen pár szót arról, hogyan jött ennek a kettős univerzumnak az ötlete.

Csak egy olyan könyvet akartam írni, ahol a főhős egy kihalt bolygón ébred fel. Ez mindig is a kedvenc sci-fi témám volt, és annak a metaforájának éreztem, hogy milyen is tizenévesnek lenni.

A főhős egy olyan világba kerül, melyet személyes pokolként ír le: egyedül van, nem érti, mi zajlik körülötte, az egész addigi jól ismert világa összeomlott körülötte. Önnek mi jelenti a személyes poklot? Mi jut először eszébe, amikor meghallja ezt a szót?

Egy olyan hely vagy egy személy, ami vagy aki híján van a kedvességnek.

A főhős egy másik világba kerül, egy úgynevezett online világba, amelynek itt a szó szoros értelmében nincs köze a virtuális, számítógépes világhoz. Nekem viszont szinte ez volt az első, ami eszembe jutott róla. Egy fiatal számára online egy csomó minden könnyebbnek tűnhet: könnyebb vásárolni, ismerkedni, de könnyebb akár elbújni is, vagy elhárítani a felelősséget. Egyetért ezzel? Egyetért azokkal, akik úton útfélen az internet veszélyeire figyelmeztetnek? Mit kellene másképp csinálnunk  – ha kell egyáltalán?

Azt gondolom, fontos, hogy feltegyük ezt a kérdést, és újra és újra fel kell tennünk. Nem hiszem, hogy bárki „tudja” a választ, de folyamatosan kérdezgetnünk kell magunkat a következményekről és a váratlan végeredményekről. Ez az egész már az élet része, és nem fog csak úgy eltűnni, így a kérdés még mindig az: hogyan élem az életemet ebben a világban? Addig, amíg feltesszük ezt a kérdést, azt hiszem, rendben leszünk.

A könyvben ezt a helyet a második esélyek paradicsomának nevezik, mivel látszólag meg lehet változtatni a dolgok menetét, és egy alternatív valóságot lehet létrehozni. Érdekelne, volt-e már olyan helyzet az életében, amikor azt kívánta, bárcsak élhetne egy ilyen lehetőséggel?

Nincs ezzel mindenki így? Azt hiszem, az életben az a durva, hogy a dolgokat nem tudjuk megváltoztatni, csak tanulni tudunk belőlük. Előre kell nézni, nem hátra.

Soha nincs vége. Seth a tengerbe fullad és meghal, koponyája széttörik a sziklákon. Vitathatatlanul erős kezdés egy ifjúsági regényhez. Azonban egyszer csak felébred. Nincsenek rajta a ruhái, szomjúság gyötri, de él. De hogyan élhet, ha egyszer meghalt? És hogy került vissza abba az angliai házba, ahol a gyerekkorát töltötte, és ahonnan – egy tragikus eseményt követően – a családjával Amerikába költözött? Mind olyan kérdés, melyekre Seth az olvasóval együtt keresi a választ. A külvilág újbóli megismerése lassú és fájdalmas, annak felismerése pedig, hogy ez a totálisan kihalt furcsa világ milyen veszélyeket rejt számára, hátborzongató.

Egy bűntudattal, szégyennel, magánnyal, félelemmel átszőtt, egyúttal fontos filozófiai problémákkal (csak néhány ezek közül: mi történik velünk a halálunk után, van-e a túlvilág, megváltoztathatom-e az evilági dolgok menetét), egyúttal pedig nagyon is gyakorlatias és vitatott témákkal (bevándorlás, másság, stb.) megtűzdelt poszt-apokaliptikus mesét hozott össze Patrick Ness a Soha nincs végében. A sztori első harmadában jóformán egyetlen szereplő van a színen, a kamasz Seth, akinek magánya, elszigeteltsége, fizikai és érzelmi sérülékenysége valóban megrázó. Ness még mindig nagyon ért a feszültségteremtéshez, a kezdeti lassú építkezést pedig utóbb elég rendesen kompenzálja, amikor kétségbeesett menekülésre kényszeríti hősét.

Az ifjúsági disztópiák között a Soha nincs vége fontos helyet foglalhat el, még úgy is, hogy cselekménye bizonyos szempontból kiszámítható, a motivációk könnyen dekódolhatók, és a regényben felvonuló kevés szereplők közül is vannak haloványabbak. Seth figurája azonban tökéletes: belső vívódásaival, örökös kérdéseivel, kétségeivel, melyek ábrázolásában Ness nagyon ügyesen távol tartja magától a didaktikusságnak még csak a látszatát is, a célközönségből kétségtelenül sokan tudnak és fognak is majd azonosulni.

Korábbi könyveiben és itt is olyan témákat érint (halál, elfogadás, másság, túlvilág), melyekről nagyon nehezen beszélnek még mindig az emberek, és írásban is nagyon nehéz megfogni őket. Már nem tabutémák, de sok embert még mindig kényelmetlenül érintenek. A fiatal olvasók könnyebben boldogulnak ezekkel a topikokkal, nyitottabbak a megvitatásukra? Egyáltalán szükségük van arra, hogy válaszokat kapjanak ezekre a kérdésekre?

De hiszen már beszélnek róla. Mindig is azt gondoltam, hogy ha nem írok róluk, akkor magukra hagyom őket azzal, hogy egyedül nézzenek szembe ezekkel a nehéz kérdésekkel, és ez részemről erkölcstelen reakció lenne. Annyival fontosabb elismerni, hogy a tizenéveseket igenis foglalkoztatják ezek a dolgok, és készek arra, hogy komolyan elbeszélgessenek róluk. A tinédzserek igazán figyelemre méltó emberek, akik elképesztő gondolatokra képesek.

A regény hőse egy meleg fiú, akinek a saját szexualitása nem okoz problémát, az már annál inkább, hogy a bűntudattal és bizonyos múltbeli események emlékével meg tudjon birkózni. A homoszexualitása szinte nem is téma, de akkor miért döntött mégis úgy, hogy egy kimondottan meleg karaktert tesz meg főszereplőnek?

Éppen ezért. Azért az elég jó lehet egy meleg olvasónak, ha azt látja, hogy ez nem is olyan nagy dolog. Nagyon fontos, hogy képesek legyünk meglátni magunkat egy könyvben. És látni ugyanakkor azt is, hogy egy meleg karakterrel is tudunk azonosulni, tudunk érte szorítani, és reménykedni, mint bárki másért. Elképesztő módon szinte egy olvasó sem hozza ezt fel. Csak a történetről akarnak beszélni, ami nagyszerű dolog.

Mégis, nem rizikós még mindig meleg karaktereket szerepeltetni egy könyvben?

Nem. Mert kit is bántanék meg vele? Ha amiatt aggódsz, hogy embereket bántasz meg vele, akkor ők nyertek. Nem izgat, hogy megnyerjem őket magamnak.

A regénybeli Seth Nagy-Britanniában született, majd Amerikába költözött a szüleivel. Ön pont fordítva: az Egyesült Államokban született, jelenleg Londonban él, és kettős állampolgár. Kívülállónak lenni egyszerre áldás és átok – ön hogyan éli ezt meg? Még mindig kívülállónak számít? Van olyan dolog, amit a mai napig nem tudott megszokni Nagy-Britanniában?

Csak annyi van, hogy ismerem mindkét helyet, és vicces mindkettőt használni is. Azt gondolom, hogy minden író kívülálló, és az, hogy az ember különböző helyeken élhet, nagyon hasznos lehet az írásban. Állandóan figyelünk, aztán mindent jól meg is írunk.

A magyar olvasók olyan különleges helyzetben vannak, hogy szinte egyszerre vehetik kezükbe a fiataloknak és a felnőtteknek szánt könyvét (A daruasszony című kötetet az Európa Könyvkiadó jelenteti meg – a szerk.). Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy a fiataloknak nehezebb írni, sokkal kíméletlenebb kritikusok, mint a felnőttek. Mi volt eddig a legemlékezetesebb visszajelzés, melyet fiatal olvasóktól kapott?

Bármit ír az ember, kamasznak vagy felnőttnek, az mindig kemény dió. Ugyanannyi erőfeszítést fejtek ki, és ugyanannyi érzelmet fektetek mindkettőbe, tehát tényleg nem látok köztük különbséget. Kaptam néhány nagyszerű visszajelzést az olvasóktól, de ezeket megtartom magamnak, mert volt, aki a személyes élményeit osztotta meg velem a könyvem kapcsán, és nekem ezt tiszteletben kell tartanom.

El tudom képzelni, hogy a fiatalok közül, akik írásra szeretnék adni a fejüket, sokan megkeresik. Miket szokott tanácsolni a pályakezdő íróknak?

Hogy olyan könyvet írjanak, amelyet ők is szívesen olvasnának. El lenne képedve, ha tudná, hány ember nem így tesz. De nem számít, hogy milyen bizarr a történeted, ha az olvasó érzi, hogy égsz a vágytól, hogy elmondhasd, akkor arra fogékonyak lesznek.

Nemrég fejezett be egy amerikai turnét A daruasszonnyal, áprilisban pedig a budapesti könyvfesztivál vendége lesz. Lehet különbséget tenni az egyes országok olvasói között? Volt már olyan, hogy teljesen mást mondott az egyik könyve az egyik országban, és mást a másikban?

Nem igazán. A fiatal olvasók nagyjából mindenhol ugyanolyanok, Tajpejtől Írországon át Szlovéniáig, ami nagyszerű, én ezt bírom. Annyival több mindenben hasonlítunk, mint amennyiben különbözünk egymástól.

Tavasszal jelenik meg magyarul A daruasszony – miért a felnőtteket célozza meg? Technikailag mennyiben volt ezt más megírni, mint az ifjúsági regényeit?

Az első két könyvemet, egy regényt és egy novelláskötetet, felnőtteknek írtam, tehát már mindkettő megvolt. Igazából volt egy történetem, amit el akartam mesélni, és nekem fontos, hogy ne legyek sznob, és hagyjam a sztorit olyasvalamivé formálódni, amivé annak formálódnia kell – legyen szó bármilyen korcsoportról vagy műfajról. Így sokkal vidámabb. És nem, nincs különbség egyáltalán. Mindegyik nagyon kemény, de hálás munka.