Az Amazonon külön oldala van, holott eddig mindössze három kötete jelent meg (nem számítva a különféle beszédeit tartalmazó, illetve azokat a róla szóló köteteket, melyekhez előszót írt). A most újraválasztott Barack Obama könyveit azonban általában viszik, mint a cukrot, még úgy is, hogy állításait – még ha azok a saját életére vonatkoznak is – rendre szétcincálják politikai ellenlábasai.
Származásáról és családjáról írt első, 1995-ben megjelent, majd 2004 augusztusában újra kiadott könyvében Barack Obama. A Dreams from My Father: A Story of Race and Inheritance egészen az egyetemi beiratkozásig követi nyomon a későbbi elnök életét. Így mesél kenyai apja és amerikai anyja rövid házasságáról, majd annak felbomlásáról, az indonéziai évekről (Obama anyja, Ann Dunham évekig egy indonéz férfi felesége volt), majd arról, hogyan költözött tízévesen haza Honolulura, az anyai nagyszüleihez.
A könyvben elismerte azt is, hogy középiskolásként füvezett, és nem vetette meg az italt sem. Ez (főleg az előbbi állítás) azután még sokszor és sokáig téma volt, igaz, korántsem gerjesztett akkora viharokat, mint amikor annak idején Bill Clinton azzal mentegette magát, hogy bár ő is szívott füvet, de „nem tüdőzte le”.
Az életrajzi kötetben a családtagokon és néhány ismert emberen kívül Obama adatvédelmi okokból sok ismerőse nevét megváltoztatta, de olyan szereplője is akadt, akinek a karakterét több ismerőse személyiségjegyéből gyúrta össze.
Emiatt azután több támadás is érte, David Maraniss Pulitzer-díjas író idén megjelent kötetében például több ponton is kétségbe vonta az Obama-életrajz állításait, amit azután Mitt Romney kampánycsapata a lehető legjobban igyekezett is kiaknázni.
Az életrajzíró például egy interjúban azt állította, hogy Obama élete kevésbé volt drámai, mint azt a könyvében állította, ráadásul mindent „egy faji lencsén” keresztül igyekezett szemlélni. Így például Maraniss szerint Obama nem azért nem kapott annyi bizonyítási lehetőséget az iskolai kosárcsapatban, mert az edző esetleg a fehér játékosokat preferálta volna, hanem sokkal inkább azért, mert közel sem volt olyan szuper játékos, ahogy utóbb azt egyes beszámolók állították.
Obama könyvét ennek ellenére nagyon jól fogadták, és írását olyan irodalmi hírességek méltatták, mint Toni Morrison vagy Philip Roth. Ugyancsak erős hátszelet kapott Obama második könyve, a The Audacity of Hope: Thoughts on Reclaiming the American Dream (amely magyarul Vakmerő remények címmel jelent meg 2010-ben).
A kötetet ugyanis nem más ajánlotta az olvasók figyelmébe, mint a tévés beszélgetős műsorok nagyasszonya, Oprah Winfrey. Talán nem meglepő, ha ezek után a könyv, amely az akkor még illinois-i szenátor Obama politikai vízióiról, meggyőződéséről szólt, hamar a New York Times és az Amazon eladási listájának élén landolt.
Obama ugyanakkor már elnökként jegyezte a harmadik kötetet (Of Thee I Sing: A Letter to My Daughters), melyben lányainak címzett levelek formájában mesél és állít emléket az amerikai történelem és kultúra tizenhárom kimagasló egyéniségének, Abraham Lincolntól kezdve Neil Armstrongig.
Egy, az Amazonon megjelent interjúban Obama egyébként elárulta, hogy leginkább éjszaka írta a könyveit, miután a családja lefeküdt aludni. Amikor azonban az írásra koncentrál, akkor általában nagyon kevés ideje van arra, hogy olvasson. Az ízlése ugyanakkor – saját bevallása szerint – meglehetősen eklektikus, kedvencei közé tartozik mindenesetre a korábban már említett Toni Morrison, Philip Roth, valamint E.L. Doctorow, és szívesen forgatja John le Carré könyveit is.
Az összeállítás a New York Times, a Politico, a Telegraph és a Huffington Post cikkeinek a felhasználásával készült.
