Fotó: Valuska Gábor
Jövőre lesz hatvan éves Krasznahorkai László, Tarr Bélával közös produkciói a filmes világban is ismertté tették, legújabb könyvébe pedig itt olvashattok bele. Gyulán született, a gimnázium latin tagozata után Szegeden, majd Budapesten volt a Jogtudományi Kar hallgatója, 1977-ben jelent meg első publikációja Tebenned hittem címmel a Mozgó Világ folyóiratban. ’83-ban végzett az ELTE magyar-népművelés szakán, ahol szakdolgozatát Márai Sándor emigrációs pályájából írta.
Elbeszéléseihez fontos inspirációs forrásnak tekinti utazásait, a távoli világok felfedezése, a tradíció kettős természete (megismétlés és a tényleges megismétlésre való képtelenség) és az apokaliptikus víziók közelisége olyan összetevők, melyek írásművészetének alapjait képezik. A hasonlóság és a másság közti utazásai során járt többek között Mongóliában, Boszniában és Japánban (itt írta megrendítő Megőrülni a paradicsomban című esszéjét). Tavaly készítettünk vele interjút, melyben a tűzről, írásról és szenvedésről mesél.
Az ostobaság keltette irdatlan veszélyek kora
Kritikusai metafizikus prózaíróként aposztrofálják, aki minden művében egy kép után nyomoz. „Úgy vélem, ezt szépségnek is nevezhetnénk, ami persze koronként és világonként mást jelent (…) az én nyomozásom kísérlet e szépség beállítására. (…) Már nemcsak az a fontos, hogy megtudjak valamit kutatásom tárgyáról, hanem az is, hogy egyensúlyt találjak, ha van.” - nyilatkozta erről. Utazásai fontosságáról, a távollét metafizikájáról pedig a következőt tette hozzá Japán kapcsán. „Ott értettem meg végre, hogy az egyetlen valóság a természet és hogy nincs más valóság rajta kívül. Ez a lényeg: hogy a metafizikai tartományokat nem a természeten túl kell keresni, hanem benne.”
A múlt és a jelen közti áthidalhatatlan szakadékot is központi témaként kezeli. „A kor, amelyben élek, az ember bukásáról, az ember ostobaságáról, s az ostobaság keltette irdatlan veszélyekről, végül a metafizikai remények kihunytáról szól.” E gondolat legtisztábban a Háború és háború című regényében kristályosodik ki, ahol a koronként szükségszerűen felbukkanó gonosz romlásba dönti az emberiséget. A modern kor emberét több ízben is elmarasztalja Krasznahorkai, s bírálata túlmutat írásain. „A klasszikus artikulációra való képesség a klasszikus artikuláció értelme. Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg és élteti. Mi már régóta nem vagyunk képesek e szépség beállítására, sőt, élvezetére sem.” Legnagyobb hibánkat a hagyománytól és annak gyakorlásától való eltávolodásban látja.
Az univerzumot uraló isteneinket amúgy nagyszerű űrhajóinkkal kergetjük el
„Mi a 21. századi emberek elveszítettük kapcsolatunkat a metafizikai tartománnyal, de ettől ezek még nem szűntek meg. (…) Nem megtalálni kell ezt az egyensúlyt, hanem felfogni, hogy az ember benne áll.”
Kritikáját a Megőrülni a paradicsomban című, Szomorú himnusz a kultúráról alcímű esszéjében fejti ki maradéktalanul, itt írja hogy „a racionalizmus fokozatos térnyerésének évszázadai alatt [az ember] felszámolta kapcsolatát a transzcendenssel (…) bizalma megrendült a korábbi évezredes meggyőződésben.” Később így fogalmaz. „Főként a racionalitás, a tudományosság érdekel ma mindenkit, de ezen racionális meggyőződéssel a hagyományos, a létezés általános szintjeire vonatkozó hajdani kérdéseinktől eltávolodtunk. Az univerzumot uraló isteneinket amúgy nagyszerű űrhajóinkkal kergetjük el.”
E megrendülés közös sorsa hőseinek, s ez az, amit ő is érez a mindennapokban, melynek lenyomataként művei szolgálnak. Borús, hideg világát átmenti művészetébe a túlélés zálogaként. Az állandó értelmezéskényszert állítja szembe a tiszta művészettel, ami állítása szerint „a legmélyebb vigasz, a legvonzóbb önámítás és kárpótlás azért a csalódásért, amiért ide születtünk.”
A jegy mellé esernyőt is kellett volna adni
A tavaly februárban megjelent Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötet bemutatóján egy regényei szomorúságától idegen, felszabadult írót hallhattunk nyilatkozni, aki kedélyes életfelfogásával döbbenetesen eltért az általa kreált figurák szólamától. Művészetét a következő módon summázza. „(…) én nem akartam többet, mint egyetlen komoly könyvet megírni, s azzal kész, vége. Sőt, még kevesebbet is akartam, mert én, ha jól emlékszem, csupán egyetlen mondatot akartam. (…) ezért mindig újrakezdtem, tovább csináltam, s mikor elfáradtam, befejeződtek, mint egy könyv.” De itt beszél a Sátántangó keletkezéséről is, arról az élményről, melynek hatására megszületett benne a regény ötlete. "Akkor mondták meg, hogy nekem a malacok fejét kell lefognom. A szerencsétlen állatok – velem együtt – teljesen transzban voltak; a rokon, akinél laktam, fogta a lábukat, ez az ember pedig betérdelt a lábuk közé, és éles vágásokat ejtett rajtuk. Volt tíz-tizenöt malac, ő a háznak háttal térdelt, én szemben vele; a ház mögül egyszercsak felkelt a nap, és ez az egész napfelkelte, ezzel az emberrel, aki ott térdel és iszonyatos precíz mozdulattal kiheréli ezeket a szerencsétlen, visító állatokat, nos, e kép volt az, amibe hirtelen beleláttam valamit, s amitől elhatároztam, hogy erről valahogy írni fogok.”
Krasznahorkai László műveiben látleletet ad korának élhetetlenségéről, ám ő is, mint hősei, jól tudja, hogy a mindennapokban a továbbélés kényszerével kell szembenéznie, melyet csak a humor és az optimizmus képes megpuhítani.
„Egyszer kijött valaki a Kárhozat után a moziból, és azt mondta, a jegy mellé esernyőt is kellett volna adni. De miért kívánják a filmjeinktől, hogy süssön bennük a Nap? Odakint állandóan szakad. Ha odakint egyszer még sütni fog, az elsők között leszünk, akik nem habozunk majd erről tudósítani”.
Szerző: Lukács Barbara
