Amanda Palmert könnyű elintézni annyival, hogy zakkant zenész, aki Radiohead-dalokat játszik egy piros ukulelén. Valójában egy közléskényszeres alkotó, aki folyamatosan dalszöveget ír, zenét szerez és közben elképesztően jól kommunikál a közönségével, élőben és Twitteren is. Annyira jól, hogy azok készséggel adnak neki szállást, meleg ételt vagy éppen egymillió dollárt, ha éppen arra van szüksége. Előbb egy TED-előadásban mesélt a magával ragadó életstílusáról, most könyvben is megírta azt, amihez a zenélésen túl a legjobban ért: A kérés művészetét.
Amanda Palmer első budapesti koncertje elmaradt. Megvolt az időpont és a helyszín, már elkelt egy csomó jegy, amikor egyszercsak jött egy levél az énekesnőtől, hogy megértésünket kéri, de kénytelen lemondani a koncertet. Egy barátja nagyon súlyos beteg, és szeretne most mellette lenni, az új időpontról mihamarabb tájékoztatni fog minket. Mert Amanda Palmer ilyen. Mindig ír, amikor éppen történik vele valami, most éppen terhes, úgyhogy új turnéjának a Knocked up! (Felcsinálva) címet adta, és őszintén reméli, hogy héthónapos terhesen még képes lesz Morrissey előzenekara lenni, amit a 16 éves Amanda Palmer valószínűleg képtelen lenne feldolgozni.
Amanda Palmer: A kérés művészete - Hogyan tanuljunk meg segítséget kérni és elfogadni
HVG Kiadói Rt., 2015, 448 oldal, 3900 HUF
A kérés művészete arról szól, hogy Amanda Palmer milyen sok szerencsés, egymásból következő véletlen során lett a közösségi média és finanszírozás királynője. Egyébként a regényírásről is folyamatosan tudósított a Twitterén, az Instagramján és a Facebookján tudatta, hol tart éppen, szinonimákat keresett, metaforák ügyében kért tanácsot a rajongóitól. A Twitteren több mint egymillióan követik, hosszú évek kemény munkájával építette fel ezt a szoros és közvetlen kapcsolatot. A kérés művészetében ezekről a hosszú és kemény évekről mesél, éppen ezért tankönyvként használhatná minden feltörekvő zenész vagy alkotóművész, aki szeretne sikeres lenni a közösségi médiában. Amanda Palmer arról ír, hogyan tud életvitelszerűen megélni abból, hogy folyamatosan kér. Előzenekart, kaját, szállást. Úgy, hogy folyamatosan ad. Fellépési lehetőséget, dalokat, élményt, sört. És mindez oda vezethető vissza, hogy valaha utcai mutatványosként dolgozott, mert a Kétméteres menyasszony és a Kickstarter közelebb állnak egymáshoz, mint elsőre gondolnánk.
Mivel Palmer zongorázik, az utcazenélés számára nem volt opció. (Később pont amiatt tanult meg ukulelén játszani, hogy bárhol tudjon ingyenes koncerteket adni.) Az egyetem után nem értett máshoz, csak a színházhoz, a szerepjátékhoz, a performanszhoz, a húszas évek német kabaréjához, úgyhogy fehérre mázolta az arcát, turkált magának egy menyasszonyi ruhát, mozdulatlanul állt egy tejesrekeszen egy csokorral a kezében, és kész is volt a Kétméteres Menyasszony. Ha valaki pénzt adott neki, akkor kapott tőle egy szál virágot. És még valamit: hosszan a szemébe nézett. Odafigyelt arra az emberre, akinek a virágot odaadta.
Jánosnak és Tamásnak
Budapesti koncertjén az egyik számot történetesen Szász János filmrendezőnek és Dobos Tamás operatőrnek küldte. Ők úgy jönnek a képbe, hogy még 2012-ben Last Call – Dresden Dolls címmel csináltak a zenekar utolsó turnéjáról egy dokumentumfilmet. Szász a Harvardon tanított, ahol egyszer látta színpadon Amanda Palmert egy előadásban, és teljesen elájult tőle. Hamar barátságot kötöttek, Szászt teljesen rabul ejtette a különleges világ, úgyhogy a Dresden Dolls utolsó turnéját a buszban nyomta végig a zenekarral, ebből lett a film, amit az utolsó Filmszemlén be is mutattak.
Amikor zenekart alapított Dresden Dolls néven (az elnevezés Kurt Vonnegutra és Az ötös számú vágóhídra, és a Drezda bombázása után visszamaradt babákra utal), akkor is megmaradt a fehérre mázolt arc, a rajongóknak dobált virágcsokor és a szembenézés. Ez az oda-vissza műkődő adok-kapok ugyanis Palmer egész munkásságának az alapja. Együttműködésre építette az egész életművét, teljes természetességgel kérte el a koncertek után a látogatók emailcímét, bármilyen furcsán is hangzott ez a kilencvenes évek végén. Ilyen kézműves módszerekkel gyűjtögette össze Amanda Palmer azt az egymillió követőt, akik szíves-örömest adakoztak, ha arról volt szó, hogy nem volt hol aludnia vagy nem volt mit ennie. És persze hogy egy emberként ugrottak akkor is, amikor Palmer összebalhézott a kiadójával, először csak olyan kisebb ügyekben, hogy nem akartak egy olyan jelenetet látni a készülő videóklipben, amin Palmernek történetesen hurkás a hasa. A rajongók pedig zúdították a pocakos, hájas hasakról készült támogató képeket Rebellyon, azaz Pocaklázadás címszóval.
Nehéz is az Amanda Palmer-jelenséget leválasztani az őt fanatikusan imádó közönségéről. A könyvben hosszan ír arról, hogy mennyire szereti a crowdsurfinget, amikor kézről kézre adja őt a tömeg, és mennyire hasonlónak tartja a couchsurfinget és a crowdfundingot, amikor ugyanígy a rajongók segítő kezei közé helyezi magát. Kickstarter kampányában 25 ezer támogató segítette őt összesen 1,2 millió dollárral abban, hogy kiadó nélkül is megjelentethesse a lemezét. Soha korábban nem volt példa arra, hogy zenei projekt ilyen sok pénzt gyűjtsön össze közösségi finanszírozással.
Ekkortól lett Palmer állandó jelzője a sajtóban a milliomos, a digitális koldus, aki támogatja a kalózkodást. A közösségi finanszírozásról szóló blogposztjait folyamatosan hivatkozta a sajtó, forrt körülötte a levegő, mindenből hír lett, akármit csinált, ha turnéra indult, ha férjhez ment, vagy ha verset írt a bostoni robbantóról. 2013-ban a TED is felkérte, hogy tartson előadást a kérés művészetéről – tulajdonképpen az ott elhangzott 12 percet bővítette most teljes könyvvé, hiszen ott is arról beszélt, hogy milyen kapcsolat van a Kétméteres menyasszony és a sikeres Kickstarter-kampány között.
A ciszheteró férj
Amanda Palmer történetesen Neil Gaiman felesége, és őszre várja első közös gyermeküket. Ezt csak azért fontos elmondani, mert éppen Neil Gaiman arcával hirdetnek egy olyan irodalmi kihívást, amiben az a cél, hogy egy éven át egyáltalán ne olvassunk olyan fehér, ciszheteró, férfi szerzőket, mint például Neil Gaiman. Aki egyébként a kezdeményezés lelkes támogatója, mert szerinte így valóban kimozdulhatunk a komfortzónánkból, hogy új és érdekes olvasmányélményeket szerezzünk. Tumblerén még konkrét szerzőket is ajánlott az érdeklődöknek, amikor arra kérték, kommentálja ezt az ellene irányuló lejáratókampányt.
Az már csak a sorok közül derül ki, hogy mennyire elengedhetetlenül fontos a hitelesség, az, hogy egy valódi személyiség álljon a dolog mögött. Az ő dalait, műveit, életét, gondolatait, adott esetben rossz döntéseit, magyarázkodását követhetjük nyomon minden alkotásában, legyen az egy dal a brit bulvárlapról vagy egy fotó a mostohalányáról. Ez a kommunikáció legalább annyira fontos, mint maga a zene, ezért is van, hogy egy Amanda Palmer-koncerten a közönségtalálkozó általában hosszabb, mint a fellépés maga, mert az énekesnő mindenkivel beszélget, fényképezkedik, ölelkezik. Előfordult, hogy közben ellopták az ukuleléjét, igaz, másnap bűnbánóan visszahozták, de az a részeg német sosem kért bocsánatot, aki a lába közé nyúlt, miközben meztelen testére rajzoltak a rajongók. Brené Brown tavaly éppen erről írt egy nagysikerű könyvet a Bátraké a boldogság címmel: hogy milyen fontos a sebezhetőség nyílt felvállalása ahhoz, hogy megéljük a boldogságot. Ez látszólag ellentmond Palmer exhibicionizmusának, pedig annyira összetartozik a kettő, hogy az írás egy pontján Palmer még azt gondolta, „Brené Brown tönkretette az életemet, már megírta a könyvemet és ellopta a nyuszimat.” (Végül Brownt kérte fel, hogy írjon előszót a könyvéhez.) Egyébként tényleg nem ő volt Palmer érzelmi vezetője, hiába jutnak nagyon hasonló következtetésekre, indítattásaik nem is lehetnének különbözőbbek. „Ha eléggé szereted az embereket, ők mindent meg fognak adni neked” – ezt a gyerekkori szomszédja, Anthony tanította Palmernek. Igen, pont az a barát, akihez egész életében bármikor fordulhatott, és akinek betegsége annyira megviselte, hogy az egész európai turnét, közte a budapesti koncertet is lemondta. Amikor Anthony (sajnos csak átmenetileg) felépült, a turnét is megtartották, és a budapesti koncert is lement.
Szerző: Libor Anita
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin tavaszi számában jelent meg.
