Viszonylag nagy spéttel jelent meg tavaly magyarul Philip Kerr 1989-ben indult Berlin Noir-sorozatának első kötete (ITT írtunk róla), melyben egy Bernhard Günther nevű magándetektív nyomoz a harmincas évek náci Németországában. Kerrnek azonban van egy másik, frissebb sorozata is: ennek hőse egy Scott Manson nevű fociedző, aki nem szakmai okokból, pusztán a körülmények szerencsétlen alakulásaként kerül egy bűnügy kellős közepébe.
Philip Kerr: Kieső helyen
Fordította: Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2015, 240 oldal, 3150 HUF
A Manson-sorozat viszonylag frissnek mondható, hiszen angolul 2014 októberében jelent meg az első kötet, a January Window (magyarul: Kieső helyen), amelynek menetén Kerr – amellett, hogy sokat megőriz a zsáner kötelező elemeiből – valamennyit mégis tudott csavarni. A rendőr-újságíró-magándetektív sokszorosan elkoptatott kliséfiguráján túl Kerr ugyanis itt egy kevésbé nyilvánvaló karaktert tesz meg a gyilkossági ügy kulcsszereplőjének. Ő Scott Manson, a London City segédedzője, akit egyszer már elítéltek, majd felmentettek a nemi erőszak vádja alól, amúgy meg kőgazdag, és a focisták többségétől eltérően van egyfajta víziója az életről.
Philip Kerr nem győzi hangsúlyozni és az olvasó szájába rágni, hogy míg a Premier League focistáinak többsége túlfizetett ostobák gyülekezete, addig Scott intelligens, iskolázott és több nyelven beszél. Jó diplomáciai érzékkel is bír, így ügyesen lavíroz a klub ukrán tulajdonosa, Viktor Szokolnyikov és a csapat menedzsere, a portugál Joao Zarco között. Utóbbi nemcsak munkatársa, hanem jó barátja is Scottnak, a férfit ezért is viseli meg annyira, amikor az egyik meccs után holtan találják a menedzsert a stadion egyik elhagyatott zugában. A szóba jöhető gyanúsítottak köre viszonylag széles („Jézusom, Maurice, már több gyanúsítottunk van, mint az Orient expresszen”), az ukrán tulaj viszont nem akarja, hogy a zsaruk a gyilkossági nyomozás örvén túl sokat szimatoljanak az üzleti és egyéb ügyei után, ezért Scott Mansont bízza meg, hogy két meccs között derítse ki, ki ölhette meg Zarcót.
A nyilvánvalóan focirajongó Kerr tehát a krimik többségével összehasonlítva viszonylag szokatlan közegbe ágyazza a Kieső helyen cselekményét, a nyomozás menetét pedig mintha ürügyként használná arra, hogy főszereplője révén kifejtse véleményét az angol első osztályról, és úgy általában a fociról. Scott Manson szarkasztikus megjegyzései a játékosokról, a csapatokról, a szövetségekről és a tulajdonosokról még azoknak is szórakoztatóak, akik amúgy nem sokat értenek a focihoz.
„A falon egy színes bekeretezett fénykép lógott, a korábbi katari emírt, Hamad sejket és elbűvölő feleségét ábrázolta a világbajnoki trófeával, mellettük a FIFA alacsony növésű elnöke, Sepp Blatter, akinek megkérdőjelezhetetlen a hozzáértése, hiszen korábban a Svájci Jégkorong Szövetség főtitkára volt. Mr. és Mrs. Dúsgazdag büszkén mosolyogtak, mint két macska, akik felfalták az összes tejszínt. Megnyugtató volt a tudat, hogy a labdarúgás jövője ilyen biztos kezekben van.”
Az külön vicces, hogy Kerr az egyik kulcsfontosságú meccs nézői közé saját magát is beleírta – sok köszönet nincs a cameóban, a szellemíróságnál ugyanis a saját sztorijában neki többre nem futotta.
A nagypofájú, határozott edző személyében Kerr tehát egy olyan karaktert teremtett, melyet érezhetően a kliséken túllépve igyekezett felépíteni (hogy hitelessé is vált-e a figura ezáltal, az nyilván ízlés kérdése), holott maga a történet nem kevés közhelyet vonultat fel. Ám Kerr van annyira rutinos író, hogy mindezeket szépen belesimítsa a cselekményszálba, a dinamikus narráció pedig átsegít az előzmények és a nyomozás helyenként illogikus, nehezen magyarázható, vagy éppen kiszámítható fordulatain.
