Bár a költő eposzi jelzője a középiskolában leggyakrabban a halott, az Örkény Színház nemcsak a klasszikusokra és a kötelezőkre, de a kortársakra is kíváncsi volt. Az Anyám tyúkja (2) című előadásukra készülve felkértek 24 kortárs költőt, hogy írjanak verset a társulat egy-egy tagjának.
A párosítás teljesen véletlenszerű, és azt sem szabták meg, hogy ki miről írjon. A lényeg az volt, hogy eddig publikálatlan versről legyen szó.
Az Örkény tavaly év végén kezdte el publikálni a verseket, és tegnap az utolsó, a huszonnegyedik is felkerült az oldalukra. A videókat a Whatevermen Stúdió készítette.
Ezek voltak a kedvenceink:
Várady Szabolcs:Vijjogni, mint a vércse
Egy Kosztolányi-szonett rímeinek újrahasznosítása
Nix pacsirta, a madarunk a vércse.
Nehéz a tánc, de kezdődik. Szabad?
Nem spórolhatjuk meg talán a vért se.
Szavalhatsz ellene, de nincs szavad.
Nem akarod felfogni, csakazértse?
A kemény érv a torkodon akad?
Teszünk róla, hogy mindenki megértse,
leszámítva a tébolyultakat.
Mohó világ tengere forr ma, nézz szét!
Sodortatik a roncs tutaj, a részvét,
a „full” adás a fulladás felé.
Aki csak egyet, egy parányi részét,
az elveszíti végül is egészét.
Ami miénk, az nem mindenkié.
Kemény István: Személyi edző utasításai az élethez
Hogy ne a végén ess megint zavarba,
most állítsd közös rajtvonalra
Akhilleuszt és a Teknőst.
Ne adhasson előnyt a Nagy Hős,
és a kisállat se fogadhassa el.
Legyen a verseny tiszta, sőt steril,
Győzzön a gyakorlat elméletben is,
És legyen csak második a lassabb,
hogy örökké ne halogathassad
belátni, hogy nem lehet legyőzni az észt.
Szabadulj a paradoxonoktól,
ne add fel, csak ne őrülj meg olcsón.
Magadnak higgy, és mint rég, ugyanúgy félj,
hogy az igazság jöhet le ellensúlyként
onnan, ahova liftezel.
Lator László: Férficsúfoló
Odas, az a lepra firnyák
hogy megjátssza! hú, de császár!
Az a kigyúrt deltás hapsi
mindig minden csajra rászáll.
Ha buli van, haverok közt,
ott igazán nagy a szája:
így szereti, úgy akarja,
ezt csinálja, úgy csinálja.
Hogy siketel! Hadováját
aki képes még beszopni,
az megszívja, az megzakkan,
az agyilag tiszta zokni.
Mert ha aztán úgy adódik,
hogy betalál, mindig az van:
nem jön be a nagy fazonnak,
eltűnik a gyík a gazban.
Szabó T. Anna: Örökmúlás
Ne mondd, hogy egyszer meghalok,
hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,
egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,
de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az örökét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon -
ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.
Tóth Krisztina: A mégegyszer-út
Tandori Dezsőnek
Ez a fekete égbolt rád vár.
Vonuló füst vagy, seregélyfelhő.
Üres egészen ez a táj már:
mit akarhattál. Mit akarsz még?
Nyugi, nem múlt el, csak az élet.
Csak ez a földút, ez fogyott el.
Kerítéslécek, kerítéslécek,
türelem közt a gaz kihajtott.
Hulló dió a szemhatáron,
sötét burokban gördülő nap.
Átkiabál a gyulladt torkú
álom a tarlón. Ugye, hallod?
