Júliusban osztották ki az Eisner-díjakat, az amerikai képregények legrangosabb kitüntetését, vagy, ahogy gyakran utalnak rá, és ezért mi is leírjuk, a képregények Oscar-díját. Ennek apropóján tartunk egy kis áttekintőt a történetéről, megalakulásáról és céljairól.
Az Eisner gyökerei 1984-ig nyúlnak vissza. A főleg alternatív képregényeket kiadó Fantagraphics egyik alkalmazottja, Dave Olbrich állt elő a legjobb comicokat kitüntető, a legendás író-rajzoló nevét viselő Jack Kirby-díjjal, a cég mainstream címekkel foglalkozó magazinja, az Amazing Heroes hasábjain. A díjakat 1985-től 1987-ig szakmabeliek ítélték oda Olbrich felügyelete alatt, és a San Diego Comic Conon adták át őket. Olbrich azonban ’87-ben otthagyta a Fantagraphicsot, és mind ő, mind a kiadó igényt tartott a díj feletti tulajdonjogra. Kompromisszumos megoldás született: a Jack Kirby-díj megszűnt, és mind a Fangagraphics, mind Olbirch előállt a saját verziójával. Előbbiből lett a Harvey-díj (Harvey Kurtzman, a Mad magazin alapítója után), utóbbiból pedig az Eisner-díj, ami a nevét az amerikai képregény egyik legnagyobb alakjáról, a The Spirit alkotójáról és számos híres, díjnyertes graphic novel író-rajzolójáról (pl. A Contract with God, vagy az itthon is megjelent Az összeesküvés) kapta.
A díjakat először 1988-ban osztották ki az 1987-es év teljesítményeit jutalmazva, de 1990-ben megakadt a folyamat – Olbrich, aki időközben az azóta megszűnt Malibu Comics nevű kiadó feje lett, egyéb teendői miatt nem tudta megfelelően ellátni a feladatát, és a díjosztás abban az évben elmaradt. Oldrich, Eisner (aki 2005-ös haláláig rendszeresen részt vett a díjkiosztókon, és személyesen gratulált a nyerteseknek) és társaik összeültek, és megállapodtak benne, hogy a díjat átadják a nonprofit San Diego Comic Con rendezvénynek, és annak egyik oszlopos tagja, Jackie Estrada felügyelete alá helyezik – mindez azóta is változatlan, bár maga a díjazottak kiválasztásának folyamata nem sokkal ezután módosult.
Eredetileg (ahogy a Kirby-díj esetében) a szervezők üres szavazócédulákat küldtek a szakmabeliekből álló címlistát használva, majd az így összeállított jelöltekről ismét leveleket küldtek ki, amikben a címzettek immár adott lehetőségekből választhatták ki a szerintük legjobb alkotókat és képregényeket. Estrada 1992-ben finomította ezt az eljárást: azóta minden évben személyesen összeállít egy öt főből álló, vagyis évente változó zsűrit az iparág megfelelő háttértudású szereplőiből: „Próbálom úgy kiválasztani a tagokat, hogy mindegyikük képviselje a képregényipar öt nagy területének egyikét.” Vagyis az alkotót, az újságírót, a terjesztőt, a boltost és a rajongót.
Ez az öt szakértő április környékén összeül, és egy hétvége alatt minden kategóriában kiválasztja a jelölteket azon nevezések alapján, amiket (mint az Oscar esetében) maguk a kiadók és/vagy írók és rajzolók küldenek megfontolásra. Egy kiadó egy kategóriába maximum öt címet nevezhet, de ebbe az alkiadók nem tartoznak bele (vagyis pl. a DC kategóriánként versenybe indíthat az öt mainstream címe mellett öt másikat a Vertigótól). A nevezés egyébként teljesen díjtalan, és maguk a zsűritagok és Estrada is nevezhetnek olyan alkotásokat, amiket a kiadók valamiért nem indítanak a versenyben. A kiválasztott jelöltek listáját aztán megkapják az amerikai képregényes szcéna fontos alakjai (ismétcsak: kiadók, alkotók, rajongók, újságírók stb.), akik szavaznak a legjobbakra, és ezek alapján dől el, kik kapják a díjakat a szokásos évi San Diego Comic Conon.
Ha már az Oscarral vontunk párhuzamot, érdemes kitérni az üzleti szempontokra, amik figyelembevétele és a nagy cirkusz miatt a Filmakadémiát gyakran éri – nem egészen megalapozatlan – kritika. A képregényipar jóval kisebb, mint a filmes, ráadásul a Comic Con és maga az Eisner nonprofit mivolta (anyagilag különböző terjesztők, kiskereskedők, nyomdák és egyéb vállalatok támogatják) többé-kevésbé garantálja, hogy a díj valóban arról szóljon, amiről kell. Az aktuális éves jelöltek és díjazottak közt igen nagy a szórás: rendszeresen találunk köztük nagy, népszerű szuperhős-címeket és egészen kis kiadók, alkotók a legtöbb olvasó szájmára csaknem ismeretlen műveit – bár a főbb kategóriában (legjobb író, legjobb folytatásos sorozat stb.) így is ritkán találunk olyan képregényt, ami nem az öt legnagyobb kiadó valamelyikéhez tartozik (Marvel, DC, Image, IDW, Dark Horse).
Összességében így is hitelt kell adnunk Estrada szavainak: „Ha vetünk egy pillantást az utóbbi jópár év jelöltjeire, különböző stílusú, témájú és jellegű művek széles választékát látjuk, az olyan komoly munkáktól, mint Art Spiegelman Mausa és Joe Sacco Safe Area Gorazde-ja, olyan lágyabb tónusú alkotásokig, mint Jeff Smith Bone-ja és Sergio Aragonés Groo-ja. Az üzenetünk az, hogy a képregényolvasás mindenkit értékes élményekkel gazdagíthat, ízléstől és kortól függetlenül.”
Az aprócska, elhanyagolt, de szívós magyar képregénypiacon az Eisner szerepét a 2006-ban Bayer Antal fordító, szerkesztő és szakíró, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége akkori elnökének kezdeményezésére alapított Alfabéta-díj tölti be. A hazai viszonyokat, a művészeti ág egész itthoni „gerilla” mivoltát már a névadás is jelzi: Bölcs István újságíró gyakran körberöhögött szavaira („A képregény lebutított műfaj a nem olvasók számára.”) utal ironikus „csakazértis” attitűddel. A díjazás folyamata hasonló az Eisneréhez: egy szakmai előzsűri terjeszti elő a jelölteket, amik közül független kritikusok választják ki a nyerteseket (legalábbis 2009 óta – azelőtt az első lépcső kimaradt). Az Alfabéta jelentőségét évekig csorbította, hogy maga a díj egy egyszerű oklevél volt (plusz néhány ajándék képregény), ám 2011-ben egy korábbi nyertes, Cserkúti Dávid grafikus tervezett egy, az elismeréshez méltó gravírozott üvegereklyét. A három fő, a kezdetektől meglévő (Kép-regény, Kép-novella, Kép-sor) és a többi, évről-évre változó kategória (pl. Antológia, Az év írója) nyerteseit a tavasszal megrendezésre kerülő képregényfesztiválon díjazzák.
