Nádas nem az egyediségében akarja ábrázolni az embert

Nádas nem az egyediségében akarja ábrázolni az embert

Rostás Eni | 2018. április 11. |

j0410343.jpgFotó: Bartos Gyula

Emlékeket idézni valószínűleg fényképekkel a leghatékonyabb, még ha ezzel Freud, Jung és az író Nádas Péter nem is értene egyet, ezért az idei Aegon-gálára minden fellépő író hozott magával egy gyerek- vagy kamaszkori felvételt. (Hogy a fotós Nádas Péter mit gondol a dologról, az ezen az estén nem derült ki.) A gála témája a személyes emlékezet és az irodalom kapcsolata volt, közelebbről az emlékiratok, a shortlistet a színpadon Szécsi Noémi (Egyformák vagytok, Magvető, 2017), Vida Gábor (Egy dadogás története, Magvető, 2017) és Csabai László (Szindbád, a forradalmár. Magvető, 2017) képviselte, a tizenharmadik Aegon-díjas pedig megkísérelte a lehetetlent: mindössze öt percet olvasni fel a Világló részletekből. Spoiler: sikerült neki. Az est házigazdája Máté Gábor, a szerkesztője Gács Anna volt, a nagy hiányzója pedig Tóth Krisztina, akinek rövidlistás könyvéből (Ünnep, Magvető, 201) nem hangzott el részlet, az éneklés, az olvasást és a zongorázást Ónodi Eszterre, Pelsőczy Rékára, Fekete Ernőre, Tasnádi Bencére és Darvas Kristófra bízták. 

Szöveg: Nádas szerint óriási különbség van a regény- és az emlékiratírás között, előbbit a fantázia viszi előre, utóbbinál le kellett állítania a fantáziamunkát. Ezzel fiatalkorában már megpróbálkozott egyszer, de akkor nem bírt együtt élni az emlékekkel, olyannyira, hogy meg is kellett semmisítenie egy kéziratot. A nagyregények után most valami normális méretűt akart írnia a „rettenetesen eseménytelen” életéről, de úgy alakult, hogy több lett egy picit, pedig már az ezerkettő is a meghúzott változat. A Világló részleteket a zsűri elnöke, Radnóti Sándor méltatta, aki a laudációjában egyetlen alakra, Nussbaum Cecíliára koncentrált. Szerinte a nagymama pályájának végigkövetéséből is jól látszik, hogy Nádas az embert nem egyediségében akarja ábrázolni és megragadni, hanem a minták alapján, amiket a teste, a nyelve, a tudata követ. A „szánalmas szörnyeteg”nagymama alakja rituális motívum, akitől Nádas nemcsak főzni tanult meg, de a szavak mágiáját is elsajátította, és aki Radnótit egészen a Párhuzamos történetek mohácsi zsidó párjának nőtagjáig vezette vissza a Nádas-univerzumban. Mások élete néha a sajátunkat is előhívja, így volt ezzel Kepecs Gábor, az Aegon Magyarország Zrt. regionális igazgatója is, akinek déd-és nagymamája épp Nádasék Damjanich utcai lakásával szemben lakott. A regény visszarepítette Kepecset a gyerekkorába, az időutazás pedig olyan tökéletesen és megtévesztően sikerült, hogy kicsit haragudott is, amiért az emlékiratíró elbitorolta a foglalkozást, amit gyerekként kitalált magának, (ti. a jegesemberséget) , és még jobban haragudott a cecíliás részeknél, mert nem értette, hogyan képes ilyennek ábrázolni az ő imádott nagymamáját.

Emlékezetes emlékirattal az est minden szereplője találkozott már, Szécsi egyenesen rajong a műfajért, gyengéi „a régi kommunisták és a küldetéses emberek” (a két kategória nemritkán fedi egymást), és azt szokta figyelni, hogyan próbálja manipulálni az olvasót a szerző. Nádasnak például a Saint-Simon ​herceg emlékiratai maradt meg, ami egészen közel enged a francia udvarhoz, olyan közel, hogy azt is végignézhetjük, ahogy egy dáma beöntést kap a maratonira nyúlt vacsora közben. Vida Bethlen Miklós önéletírását tartja emlékezetesnek, és Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című visszaemlékezését, amiben Tamási Áron öccse a maga egyszerű nyelvén, a maga egyszerű eszközeivel, szinte minden reflexiót nélkülözve mesél arról a világról, amelyet testvére olyan szépen írt meg a regényeiben, Csabai pedig Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítés-naplóját említi, amiben a  grófnő nemcsak a rendszert, de a saját társadalmi osztályát is kritizálja.

j0410279.jpg

Fotó: Egy fényképet elmesélni hálátlan feladat, különösen, ha az embernek nem túl jó a memóriája, de képzeljenek el egy fekete-fehér kislányt, kissé riadt tekintettel és két vastag copffal, és ha szerencséjük van, hasonlítani fog az óvodás Szécsi Noémire. A kép a „befogás után” készült meséli, Szécsi, aki akkoriban meg volt győződve róla, hogy a fényképezőgép az exponálás pillanatában levágja az ember haját, ezért megpróbált megszökni a kötelező fotózkodás elől, hogy védelmezze fürtjeit. Nagy lépés neki, hogy egy színpadon ül, és a gyerekkoráról beszél, mert retteg megmutatni magát, olyannyira, hogy még a regényeibe is fél bármilyen életrajzi elemet beleírni. Az Egyformák vagytok a korábbi könyvekkel ellentétben a jelenben játszódik, és olyan szereplőket is tartalmaz, akik nyomokban hasonlítanak rá, például nőket, sőt vidéki lányokat. Utóbbi azért is fontos, mert Szécsi még nem tudott megbékélni a vidéki gyerekkorával, ezért nem tud „elég nagyvonalú lenni az emlékekkel”. A nyomokban hasonlítás ugyanakkor nem jelent azonosíthatóságot, hiszen ahogy minden élő írónak, neki is nagy félelme, hogy összekeverik a szereplőjével. A háttérben közben egy atlétatrikóba és kisbugyiba öltöztetett, megszeppent gyerekcsapat bukkan fel, Szécsi pedig felhívja a figyelmet a kép legfontosabb elemére, a kisvödörre, ami generációk gyerekkori képeinek állandó attribútuma.

Az egyik vödrös gyerek Vida Gábor, „óvodások a tengerparton, mindenki sovány, én vagyok a legsoványabb”. A helyszín az 1974-es román tengerpart, illetve az odavezető út, amin Vida a víz felé vezeti az óvónőt. Öt-hat éves lehet, és határozottan nem örül annak, hogy három hetet tölthet a Fekete-tengernél, és a mindennap ugyanolyan levesből kell kihalásznia a szilvamagokat, amiket aztán haza is vitt szuvenírként, kagyló és kavics mellé, helyett. Később az is kiderült, hogy mit keresett a szilvamag a tányérban: régen zöldszilvával savanyították a levest, nem törődve azzal, hogy a kisgyerek undorodva kipiszkálja. Vida a kamaszkorban eltervezett emlékiratok helyett akart színes családregényt írni, végül mégis regényes önéletrajz lett belőle, de talán egyszer megírja az eredeti tervét, a bácsit is, aki akkor is látta, hogy Horthy fehér lovon vonult be Kolozsvárra, ha az a fehér ló a valóságban fekete volt, és kísértetiesen hasonlított egy autóra.

Ha a követező fénykép suta felvázolását azzal kezdem, hogy mindenki képzeljen el egy nyolcvanas évekbeli, barnakockás takarót, akkor nagy valószínűséggel épp ugyanazt a takarót (vagy valami nagyon hasonlót) fog elképzelni. Csabai fotójának többi eleme is ismerős lehet, a muzeálisnak tetsző, és legalább olyan rusnya falvédőtől a világfájdalomig, ami a heverőn elnyúló szerző kamaszarcáról tükröződik, bár a jelenből nézve talán nem is érezte olyan rosszul magát, mint ahogy akkoriban hitte. Csabai hétévesen eldöntötte, hogy írni fog, ám az iskolában soha nem azt kérdezték, mit álmodott, vagy mi jár a fejében, hanem csupa olyan dolgot, amiben nem volt annyira jó. Amiben jó volt, az senkit sem érdekelt. Azóta tanár lett ő is, rájött, hogy a diákok kilencven százalékával ez a helyzet, és a közoktatásban is megingott az amúgy sem túl erős hite. Csabai egy oktatási utópiát is felvázol: mindenkinek saját iskola kéne, saját tanárral, akkor talán nem veszne el a megszerzett tudás jelentős része.  Ő például egyetlen képletet sem tudna elmondani, de azt igen, hogy mi történt a gyerekkori nyarakon a nagyszüleinél. Nyomozójával még nagy tervei vannak, a sorozatot 1989-ben tervezi befejezni, de azt nagyon biztosan tudja, hogy Szindbád sosem fog meghalni, bár talán lesznek az amerikai kollégáihoz hasonlatos hedonista elhajlásai. Mint ahogy a regénybeli Rákosi Mátyásnak is lettek volna, méghozzá szexuális természetűek. Csabai olyan fejezeteket akart megírni Rákosi életéből, amit mások még nem írtak, és hát mi lehetne emberibb, mint a hálószobaproblémák.

Nádas fotójának leírásával könnyű dolgom van:

img_5221_1_1.JPG

Szécsi emlékezetéből Lenin és Krupszkaja karácsonyi fotóját hívja elő, és a propagandafotók gyermeki idilljét, Csabai elképzeli, milyen lelkesen magyaráz a középen üldögélő szőke kisfiú az olvasás fantasztikumáról a társainak, Vidának pedig különösen a gyerekruhák ismerősek, amiket viselhettek akár az ötvenes-hetvenes évek Erdélyében is. A fotót Török András találta az interneten: valamikor 1954-54-ben készülhetett, méghozzá a Perczel-villában, ahol Nádasék akkoriban éltek. Az internetre valószínűleg a kép bal szélén látható Csonka testvérek valamelyike tette fel, a szüleik hordák az udvarra a gyerekbútort, és a képhez is ők ragaszkodtak, Nádas mellett öccse, és unokatestvére, Kati található, Kati jobbján Szabó Etelka, vagyis Tusi, akit Nádas valamiért nagyon nem kedvelt.

Vámpír: Nemcsak egy emlékirat, de egy regény esetében is felmerülhet a kérdés, hogy mit szól a kiteregetéshez a szerző környezete, egy regényes önéletrajz esetében meg főleg. Vida szerint az irodalomban sosem baj, ha valami nem úgy volt, ahogy le van írva, úgyis csak addig a szóig olvasunk egy mondatot, amivel nem értünk egyet. Ő a továbbolvasást álnevekkel segítette elő, de hát a saját anyját milyen inkognitóval ruházza fel az ember. Szécsi Frankensteinként rakja össze a figuráit, és azt vette észre, hogy a negatív szereplőkben sosem ismernek magukra az emberek, az íróságot pedig egyfajta vámpírszerepként látja. Az író az az ember, aki kiszívja a körülötte lévőkből, amire szüksége van. A vámpírokhoz nemcsak neki, de Csabainak is van köze, akinek első sikeres írása is egy vámpírról szólt, sőt még Nádasnak is, aki nagy rajongója a vámpírfilmeknek, Polanskijét például bárhányszor meg tudná nézni. Vida nem nyilatkozott a vámpírokhoz fűződő kapcsolatához, pedig Ceaușescu vérszívásáról valószínűleg lett volna mondanivalója.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél