A majdnem halálos halálsugár, a szöszi világmegmentő és a csaholó agyvelő esete

Ruff Orsolya | 2015. július 08. |

Az Óraverzummal idén már elnyerte a legjobb ifjúsági könyv díját, Lakatos István azonban villámgyorsan kijött egy újabb kötettel, amely ráadásul egy sorozat, az Emma és Tesla első darabja is egyben. Ritkán röhögök hangosan könyvön, A majdnem halálos halálsugárnál (MHH) megtörtént. Többször is.

A kisregény 9+-os, főhőse egy kislány, Emma, aki egy véletlen baleset folytán a híres feltaláló Nikola Tesla laboratóriumában találja magát. Tesla egyébként reneszánszát éri az ifjúsági irodalomban, a Tilos az Á-nál tavaly jelent meg például Neal Shusterman és Eric Elfman Tesla padlása című könyve, ami egy trilógia első darabja, és ugyancsak tavaly jött ki a Vivandra és a Cerkabella gondozásában a Nick és Tesla sorozat első része, a Nick és Tesla veszélyes laboratóriuma.

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár

Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2015, 176 oldal, 2490 HUF

 

Az MHH kislányhőse amúgy egy hivatásos tolvaj, aki azonban nem önszántából cseni el a tárgyakat, hanem mert a föld alatt élő, undorító Sperhakni Alfonz erre kényszeríti. Hamar kiderül, hogy hőseinknek nem csak velük kell megküzdeniük, hanem egy őrült doktorral, Doktor Korvval is, aki a majdnem halálos halálsugár segítségével akarja átvenni a hatalmat a város felett. A könyvet tulajdonképpen egy csomó apró, mégis vicces vagy meghökkentő dolog teszi eredetivé, úgyhogy innentől pontokba szedem, mitől is különleges annyira ez a könyv:

  • először is, mert főhőse egy kislány, aki vagány, és bátor, és bár az elején tényleg rosszban sántikál, hamar a Jó Ügy oldalára áll
  • mert van benne vicces tudós, aki szeretetre és elismerésre vágyik, nagyon emberi, és közben egy csomó lehetetlen nevű dolgot talál fel, például a messzehordó makkantyút
  • mert van benne egy teljesen abszurd, cuki állat, ami ez esetben egy kutya módjára viselkedő üvegburás agyvelő (!), de szerepel benne egy kis kövér egyszarvú is
  • és ha már agyvelő – vannak benne zombik, jó sokan
  • a gonoszok mindig GONOSZUL nevetnek, és annyira gonosz a nevetésük, hogy az író ezt gonosz betűkkel is írta le, mutatom:

    lakatos2.jpg

  • a tipográfia vicces és változatos: a különböző típussal szedett betűk nyomatékosítanak, kiemelnek, néha komplett oldalakat töltenek ki, máskor éppen csak a lapszélen bújnak meg
  • Lakatos a gonoszokban nem ismer tréfát, az egyik (Balázs, a világ leggonoszabb koalája) tényleg nagyon para
  • szerepel benne egy csontváz, aki barátságos, és amíg élt, egy nagyon híres énekesé volt, de nem árulom el, kié
  • a csúnya szavak annyira csúnyák, hogy vagy burjánzó virágocskák takarják ki a betűket, vagy csak sok pont marad a nyomukban, mert még a nyomdafesték sem tűri meg őket
  • a történet tele van szuper tárgyakkal, melyek közül a legkellemetlenebb az altatódalt nyikorgó-recsegő ágy
  • szerepel benne egy ellenszenves kisfiú is, aki a legutóbbi viktoriánus divat szerint öltözködik, meg egy szuperképességekkel rendelkező vízidisznó
  • az író egy csomószor kiszól az olvasóinak, így teljesen olyan, mintha a mesélő egyenesen hozzánk beszélne, és mondana olyanokat, hogy
    lakatos1.jpg

A sztori több szálon fut, az egyes jelenetek között időnként nagyon éles a váltás, és voltak mellékalakok,

  • amelyekben lehetett volna még vicces potenciál (például a nagyon szőrös macska, rögtön a történet legelején)
  • amelyeknek a sztori szempontból túl sok funkciójuk nem volt, maximum látványosak voltak (a toronyházra mászó óriáslajhár)
  • és olyanok, akiknek a sorsát jó lett volna még egy kicsit továbbkövetni (az árva gyerekek).

A könyv vizuálisan mindenesetre annyira erős, hogy ha a szöveg miatt akadna is hiányérzetünk, a rajzok, az apró vizuális utalások, fricskák, kiegészítők, játékos betűk teljesen kitöltik ezt az űrt. Nagyon ritka, hogy kép és szöveg ennyire egyenrangú legyen egy történetben, ráadásul az egész egy nagy összekacsintás az olvasóval, lehet kicsit rettegni, izgulni, drukkolni, meg röhögni, nem rajta, vele.