A Pagony 9-12 éveseknek szóló Abszolút Könyvek sorozatának új darabja Wéber Anikó regénye, az Álmodó tornyok városa, melyben Kittit, a Cseresznyeliget titka és A platánsor rejtélye álmodozó főhősét kísérhetjük nyomon kalandosabbnál kalandosabb helyzetekben.
Kitti már tizenhárom éves, de még mindig ugyanúgy szeret álmodozni, mint kislány korában. Az osztályából kilóg, nincsenek menő hobbijai, csak a fantáziájában keveredik izgalmas kalandokba. Ám idén váratlanul egyre több álma teljesül. Végre ő is elutazhat egy távoli országba, és a nyári szünetet Angliában töltheti a legjobb barátaival, Biankával és Barnabással. A varázslatos álmodó tornyok városában egy rejtéllyel találják szemben magukat, és az ódon, középkori falak között a jelek nyomába erednek.
Wéber Anikó: Álmodó tornyok városa (részlet)
3. fejezet
A Pókháló-ház
Kitti kinyitotta a szemét, és meglátott a félhomályban egy fehér vitorlás kalózhajót. A fehér vitorlás kalózhajó felett egy agancsos szarvasfejet. Az agancsos szarvasfej mellett egy csúcsíves ablakot. A csúcsíves ablakban egy pókhálót. A pókháló közepén pedig egy pókot. Kitti pislogott, és megborzongott. Azt hitte, álmodik, aztán egyszerre eszébe jutott, hol van. Angliában. Az Álmodó tornyok városában! A Pókháló-házban… Kiugrott az ágyból. Mindent látni akart. Azonnal! Még csak hajnalodott, ezért gyorsan felkapcsolta a villanyt, majd a bőröndjéhez futott, és kikapta belőle a legelső ruhát, amit talált. Amint felöltözött, alaposabban is körbenézett az új lakhelyén. Káprázott a szeme. Itt minden, de tényleg minden kék volt! A tágas szobát kék kockás tapéta borította. A széles faágyat és a hatalmas ruhásszekrényt is élénkkékre festették. Ugyanilyen kék volt a padlószőnyeg, a kisasztal, a szék és a lámpabúra is! Mintha a tenger mélyére, egy sellő otthonába csöppent volna. Mégsem tűnt egyhangúnak a szoba, mert tele volt mindenféle limlommal.
Egy polcon állt a kalózhajó, fölötte lógott a szarvasfej.
A ruhásszekrény tetején régi szalmakalapok és ládikák sorakoztak. A csúcsíves ablak párkányán egy kényelmes párna várakozott, a függöny helyett pedig egy kitömött papagáj ült a karnison. A képekről lovagló alakok bambultak le Kittire. Egyetlen rajz volt kivétel, amin egy fiatal fiú éppen kifogott egy nagy halat, ezért boldogan mosolygott. A kép sarkában egy név állt:
Henry
Ugyanezt a nevet lehetett olvasni a szobaajtó belsején is:
Henry’s Blue Room
Kittinek fogalma sem volt, ki az a Henry, de gyanította, hogy a kék a kedvenc színe, imád horgászni, lovagolni, és hátborzongató tárgyakat gyűjteni.
A többi szoba biztosan még izgalmasabb lesz – reménykedett. Esze ágában sem volt megvárni a reggelit és a nagynénje, nagybátyja ébredését. Egyedül akarta felfedezni a régi angol házat.
Kisettenkedett a folyosóra, amit még titokzatos homály borított, de ez cseppet sem rémítette meg.
Lelopakodott a padlószőnyeges lépcsőn, és a csendben meghallotta, ahogy néhány fok megnyikordul alatta. Mintha arról nyekeregtek volna, milyen sokan jártak-keltek már rajtuk. Kitti azonban nem állt meg, hogy meghallgassa a lépcső sirámait. Izgatottan fordult be az első emeletre, majd lerohant a földszintre.
A sárga tapétás, tágas folyosón faajtók sorakoztak, de csak a leghátsó volt nyitva közülük. Kitti rögtön arra indult, és bekukkantott rajta. A szíve máris nagyot dobbant. A szoba egy vár konyhájára hasonlított! Eddig csak a kastélyos könyvekben és a filmekben látott hasonlót. Nyitott kandalló ásított benne, a kandalló párkányán pedig megszürkült, ősi mérlegek és gyertyatartók aludták álmukat. Velük szemben kövér, fekete sütő terpeszkedett arany gombokkal. Középen hatalmas faasztal állt, amit girbegurba faragott székek vettek körbe. A székeken kötött, nagymamás párnák és takarók hevertek nagy összevisszaságban. Felettük a mennyezet léceiről lábosok, bögrék, kosarak és ismeretlen füvek lógtak. Kitti beleszagolt a levegőbe. Nyugtató levendulát és csípős mentát érzett. Besétált a félhomályba, és akkor megpillantott egy faliújságot is, rajta egyetlen felragasztott papírral. Pókhálós napok – olvasta a címet, és megakadt a tekintete a saját nevén.
Az írás róluk szólt!
Kitti nagyon kedvesnek, vidámnak tűnik. A szeme úgy csillog, mintha tudná a legnagyobb titkot. Majd ne felejtsük el megkérdezni tőle! – betűzte ki a kevéske fényben Kitti. Rögtön izgalomba jött. Vajon ki látja őt ilyennek? És ki az, akinek máris volt ideje megfigyelni, és írni róla? Hiszen csak tegnap este érkeztek meg. Még nem is találkozott senkivel. Csak Ákos bácsi beszélt a tulajdonossal, aki átadta nekik a szobáik kulcsát. Aztán már mentek is aludni.
– A szemed úgy csillog, mintha tudnád a legnagyobb titkot. Mi a legnagyobb titok? Elárulod nekem? – suttogta Kitti fülébe egy vékony, dallamos hang. Talán egy tündéré. Vagy egy szellemé. Kitti a valóságban természetesen nem hitt sem a tündérekben, sem a szellemekben, de a képzeletében bármi megtörténhetett. Különösen egy régi angol házban… Mi lenne, ha… Mi lenne, ha szembe találnám magam egy igazi kísértettel? Egy ősidők óta itt ólálkodó szellemmel, aki ismeri a ház minden titkát! – álmodozott Kitti, és hátrafordult, hogy a kandalló elé képzeljen egy kísértetet, ám a meglepetéstől megdermedt.
Tényleg állt mögötte valaki! Egészen közel hozzá!
Eddig azt hitte, csak a fantáziájában hallotta a suttogást. Borzasztóan meghökkent, amikor rájött, hogy nincs egyedül.
Ráadásul az idegen valóban tündérszerűnek, vagy még inkább szellemszerűnek tűnt.
Az arca keskeny volt, az alakja sovány, a bőre pedig nagyonnagyon fehér. Nem is fehér, inkább átlátszó. Mintha még egy-két ér is kirajzolódott volna rajta. A szeme kéken világított a félhomályban, hosszú, szőke haja pedig befonva lógott a vállán. A szellemekhez hasonlóan szürke, bő lebernyeget viselt.
Kitti nem volt hanyatt-homlok elmenekülő típus. Nem akarta faképnél hagyni az első kísértetet, akit életében megpillantott. Főleg, mert ez a kísértet nagyon is kedvesen mosolygott rá. Nem tűnt gonosznak, inkább barátságosnak. Kitti mégsem bírt megmukkanni, sőt még a torkát sem tudta megköszörülni. Szerencsére a szellemtündér elkezdte helyette a bemutatkozást.
– Lonka vagyok…
– Lonka? – ismételte meg bizonytalanul Kitti, aztán végre sikerült lenyelnie a torkában a gombócot, ezért ki tudta nyögni: – Én meg Kitti. Fehér Kitti.
– Tudom – felelte szűkszavúan a kísértet.
Hát hogyne tudná! A kísértetek nyilván mindent tudnak! – töprengett Kitti.
Csend telepedett rájuk. Kitti még sosem beszélgetett kísértettel, se kísértetnek öltözött lánnyal, ezért nem ismerte az illendő, kísértetes témákat. Találgatta, hogyan puhatolhatná ki bántó kérdés nélkül, hogy Lonka mit csinál itt…
– Itt laksz? – bökte ki nagy sokára.
– Igen – bólintott Lonka, de Kitti ettől sem lett sokkal okosabb.
– Ööö… És… Miért laksz itt? – faggatta tovább. –
Itt dolgozom.
– Itt?
– Itt.
Kitti kezdte elveszíteni a türelmét. Sosem gondolta volna, hogy egy szellemmel ennyire nehéz lesz elbeszélgetni. Nem is kertelt tovább, hanem összeszedte a bátorságát, és kibökte, mi jár a fejében.
– De mit csinálsz itt? Kísértesz?
– Nem. Csak teát főzök. Bár kísérteni sokkal jobban szeretnék – vont vállat Lonka, majd hátat fordított Kittinek, és felébresztette a bóbiskoló tűzhelyet. Vizet töltött a forralóba, majd egy teásdobozért nyúlt.
– Te is kérsz teát?
– Mi van benne? – gyanakodott Kitti.
– Sárkánynyelv, macskafarok és békaszem. Kitti összeráncolta a homlokát.
– Most csak ugratsz, ugye? – csapott le Lonkára. – Persze! Sima fekete tea. Talán azt hiszed, megmérgeznélek? – vonta fel a szemöldökét Lonka, és beleszórt a kannába két-három púpos kiskanálnyi teafüvet.
– Dehogy! Csak még nem ismerlek. – Hiszen előbb mondtam, hogy Lonka vagyok, és itt dolgozom. – Tudom, de…
– De?
– De te olyan…
– Milyen?
– Furcsa vagy – suttogta Kitti. Lonka erre otthagyta a tűzhelyet, és visszament Kittihez. Egészen közel hajolt hozzá. Kitti most már jól látta, hogy tényleg kék erek rajzolódnak ki a bőre alatt.
– Szerintem meg te vagy a furcsa – felelte Lonka.
– Én? Miért? – csodálkozott Kitti.
– Mert itt ólálkodsz a félhomályban… – mutatott körbe Lonka.
– Csak a házat akartam megnézni. Tegnap este már nem volt időm, és… – magyarázkodott Kitti, de ekkor megtorpant a gondolat közepén, és csípőre tette a kezét: – Te is a sötétben ólálkodsz! Még a teát is a félhomályban főzöd! – vágott vissza. Lonka felnevetett.
– Ez talált! Igazad van. Még nem tértem magamhoz teljesen. Reggel mindig nagyon kómás vagyok. Azért is beszélek ilyen keveset. Nem akartam villanyt se kapcsolni. Majd, ha már megittam a teámat, és felébredtem. Ne hidd, hogy őrült vagyok! Csak ma én nyitom ki az éttermet, és iszonyú korán kellett kelnem… Kitti most hallotta először Lonkát ilyen hosszú mondatokban beszélni, de a szavai teljesen megnyugtatták. Bár egy kicsit ki is ábrándították.
Szellemlányként Lonka sokkal izgalmasabb volt.
– Akkor te az étteremben dolgozol? – kérdezte.
– Aha. A házzal szemben. Pincér vagyok. A férjem meg szakács. Tavaly költöztünk ide Magyarországról, amikor Lendvay Csongor és Éva megnyitották az éttermüket itt, Angliában – mesélte a lány, miközben visszasietett a kancsóhoz.
– Mi meg tegnap jöttünk. A nagybátyám is itt fog dolgozni a nyáron – bólintott Kitti.
– Tudom. Este érkeztetek meg – ásította Lonka, miközben leemelt a fali polcról két nagy bögrét, kitöltötte a teát, majd a gőzölgő italokkal az asztalhoz lépett. Kitti leült egy kerek, horgolt párnára, és elvette a virágos bögrét. – Pedig időben indultunk. Csak a repülőnk Londonban szállt le. Onnan még vonatoznunk kellett, meg metróznunk, aztán megint vonatoznunk – sorolta Kitti. – És Ákos bácsi nem akart taxit hívni az állomásra. Azt mondta, pénzpazarlás. Piroska néni pedig nem tudta, hol kéne buszjegyet vennünk. Ezért gyalog jöttünk a Pókháló-házhoz. Mire ideértünk, már teljesen besötétedett, és nagyon elfáradtunk.
Lonka nem válaszolt rögtön. Nagy lendülettel itta a tűzforró teáját.
– Hah – sóhajtott fel az utolsó korty után. – Máris éberebbnek érzem magam! Igazából tegnap láttalak titeket az emeleti ablakunkból. Írtam róla a faliújságra. Mert nemcsak pincér vagyok, hanem újságíró is. Mesélek az angol városokról a magyar magazinokban, és egy blogot is vezetek Pókhálós Napok címmel. A cikkek kézzel írt vázlatát mindig kiragasztom a faliújságra, hogy a többiek is olvassák, akik itt laknak – mutatott a lapra.
– Én is olvastam. Pont akkor, amikor bejöttél.
De miért írtad rólam, hogy úgy csillog a szemem, mintha tudnám a legnagyobb titkot?
Mit jelent ez? – faggatózott Kitti. Lonka bizonytalanul ingatta a fejét.
– Fogalmam sincs.
– Fogalmad sincs? – ámult Kitti. – Hogyhogy? Hát te írtad!
Lonka zavartan pillantott Kittire.
– Azt a sort nem én írtam – ellenkezett.
– Nem te? De… de nem azt mondtad, hogy te vagy az újságíró?
– De. A cikk az enyém – húzta ki magát Lonka. – Reggel ragasztottam ki a faliújságra. Aztán visszamentem a szobámba, mert fent felejtettem a telefonom. Mire újra lejöttem, te már itt álltál, és a cikkemben benne volt az a plusz sor rólad. De azt valaki más írta hozzá.
Lonka az asztalon hagyta a kiürült bögréjét, és a faliújsághoz sétált. A papírlap fölé hajolt.
– Látod, az a mondat alig fér el a többi sor között. A toll színe is más. Valaki utólag préselte oda. Amikor észrevettelek, azt hittem, te voltál. Azért is suttogtam a füledbe. Kitti szeme elkerekedett. Ő is felpattant, és a faliújsághoz rohant.
– Én nem írtam bele a cikkedbe! – csodálkozott.
– Akkor valaki más szúrta be rólad azt a sort. Reggel fél hat és hat óra között – suttogta Lonka.
Kitti Lonka felé fordította a fejét. Az orruk hegye majdnem összeért.
– De kicsoda? És miért? – halkította le a hangját.
– Rejtély – tárta szét a karját Lonka.
– Máskor is volt már ilyen? – puhatolózott Kitti. – Írtak már bele a kiragasztott cikkeidbe furcsaságokat?
– Hát… egyszer-kétszer már igen – vallotta be a lány. – Mindig titokzatos dolgokat. Talán így akar valaki üzenni.
– Jó, de ki? Még sosem próbáltad kideríteni? Nem nyomoztál a tettes után? – pislogott Kitti. Lonka felháborodva csípőre tette a kezét.
– Hogyne nyomoztam volna! Hiszen újságíró vagyok!
– Na és? Mit derítettél ki? – kíváncsiskodott Kitti. Lonka körbepillantott, mintha azt ellenőrizné, hogy nem hallja-e őket valaki. Csak ketten voltak a konyhában, mégis Kitti füléhez hajolt, amikor válaszolt.
– Vannak gyanúsítottjaim. Könnyű volt leszűkíteni a kört. Magyarul írtak a cikkeimbe, tehát csak magyar lehetett a tettes. A faliújság a Pókháló-házban van, ezért csak itt lakó férhetett hozzá.
– Hányan élnek itt?
– Heten. Heten, mint a gonoszok. Plusz néha belátogat ide egy magyar egyetemista fiú. Vannak bejáró emberek, mint a takarítók, angol pincérek, de ők nem tudnak magyarul. Akik tudnak, azokat már mind megkérdeztem. Persze letagadták, hogy beleírnak a cikkeimbe.
– És te hiszel nekik?
– Fogalmam sincs, mit higgyek. Néha fura dolgok történnek a Pókháló-házban. Már arra is gondoltam, hogy szellemek tréfálkoznak velünk. Ez egy régi épület, és én hiszek a kísértetekben – rázkódott meg Lonka, mintha fázna.
– Bárcsak segíthetnék neked nyomozni! Olyan jó lenne! Akkor arról is írhatnál egy cikket – lódult meg Kitti fantáziája. Lonka töprengve nézett rá.
– Miért is ne! Végül is rólad szól az a titokzatos sor. Jogod van nyomozni.
– Szuper! – kiáltotta Kitti, majd lehalkította a hangját.
– De hogyan kezdjem?
– Egyszerűen. Tartsd nyitva a szemed, és hegyezd a füled! Ez az első újságírói szabály – oktatta Lonka. Kitti karját és hátát mintha megcsiklandozta volna valami. Az izgalom! Jól ismerte ezt az érzést.
Imádott nyomozni, kutakodni, rejtélyeket megfejteni.
– És mi legyen a második lépés? – kérdezte.
– A második lépés a nyom megvizsgálása. Ott az a sor a cikkben. Azt állítja valaki, hogy tudod a legnagyobb titkot. Mi lehet az a legnagyobb titok? – vakarta az állát Lonka.
– Bárcsak rájönnék! – kívánta Kitti.
– Rád bíztak egy nagy titkot? Tudsz valamit, amit senki más sem? – faggatta Lonka.
Kitti a hajába túrt.
– Nem. Sajnos nem. Semmi sem jut eszembe – csalódott.
Rengeteg kérdést akart még feltenni Lonkának, de ekkor zenélni kezdett a lány zsebe. Lonka rémülten kotorászott a lebernyegében, és elővette a telefonját.
– Ó, a fene! Már ennyi az idő? Rohannom kell kinyitni az éttermet! És még át se öltöztem… – kapott a fejéhez, majd köszönés nélkül elrobogott.
Kitti tanácstalanul bámult utána, majd ismét a faliújságra pillantott. Megint érezte a csiklandozó izgalmat. Valaki RÓLAM írt egy titkos sort a cikkbe. Vajon miért? Tudja, hogy tavaly és tavalyelőtt is kinyomoztam egy bűntényt, és most tőlem akar segítséget kérni? Bárcsak így lenne! Kiderítem, mi ez az egész! Bianka és Barnabás biztosan segítenek majd! Alig várom, hogy elmesélhessem nekik!