A német Otfried Preusslert talán senkinek nem kell bemutatni, hiszen gyerekkönyveit több mint ötvenmillió példányban, ötvenöt nyelvre lefordítva adták el világszerte, köztük hazánkban is. Leghíresebb sorozata a Torzonborz-trilógia, de kis szellemről, boszorkányról is írt már meseregényt. Az ő könyve a Kolibri Kiadónál megjelent Kökény, a kalapos manó is, mely a többihez hasonlóan kedves, kalandos, izgalmas mese, az illusztrációkat illetően történt csak változás, a kötet rajzait ugyanis nem a Torzonborz-könyvek legendás alakjait életre keltő F.J. Tripp, hanem Annette Swoboda illusztrálta. A grafikus vidám, színes kis rajzai nagyon egyszerű vonalvezetéssel, mégis plasztikusan ábrázolják a mesebeli főhős kalandjait.
Mint a legtöbb meseregényében, a szerző itt is
egy különleges karaktert állít a középpontba,
rá építi a teljes történetet. Kökény a Hetvenhéttölgyes-erdőben él, idilli körülmények között, a természet közelségében tölti napjait. Felnőttként is lenyűgöző azt a nyugalmat és örömet árasztó leírást olvasni, amellyel a mese kezdődik: „Ahogy kinyitotta a kunyhó ajtaját, úgy csorgott rá a napfény az ágak közül, mint a folyékony arany. Minden levélen, minden bogyón harmat csillogott, a vörös áfonya bogyói gyöngyszemekként fénylettek.” Ebben a környezetben, egy kis falu szélén lakik a szorgos kis manó, aki becsülettel dolgozik azért, hogy télen se kelljen majd hiányt szenvednie semmiben. Irigylésre méltó élete van, mindössze két dologra lehet panasza: ő az egyetlen, aki a kis közösségben egyedül él, másrészt kalandra vágyik, megunja az otthon idilljét.
Neki is vág a világnak, és bár csak egy egyszerű kirándulást tervez, a kalandok túlnőnek rajta, ahogyan az várható. Egy furcsa véletlen folytán elsodródik az Irdatlan Rengetegbe, ahol remegő szívvel várja, hogy áldozatául essen a hírhedten vérszomjas Setenetternek, aki különös lény, noha soha senki nem látta még, mégis mindenki retteg tőle: „Igaz, egyikük sem látta saját szemével a Setenettert, még távolról sem – mégis mindannyian tudták, hogy szörnyűséges lény. Félig farkas, félig sárkány; szeme akár a tűzkerék, szája tele tűhegyes fogakkal.” És bár végül életveszélyes kalamajkába keveredik, ezt nem a Setenetternek, hanem egy hatalmas zuhatagnak köszönheti. A különösen félelmetes lénnyel nem találkozik, de megismeri Bozontot, az elképesztően felszabadult koboldot, aki elmondja neki, hogy a sokat emlegetett szörny nem is az Irdatlan Rengetegben él, hanem Kökény hazájában, a Hetvenhéttölgyes-erdőben. A beszélgetés közben ébrednek rá arra, hogy
az, amitől annyira félnek, talán nem is létezik.
Szinte azonnal barátok lesznek, annak ellenére, hogy teljesen különböző személyiségek. Kökény komoly, megfontolt, előrelátó és ápolt, Bozont pedig szeleburdi, vicces, nyughatatlan és mosdatlan. Párosuk azonban jól működik, hol a manó kalapja, hol a kobold elképesztő mászótudása és egyensúlyérzéke húzza ki őket a csávából. Több veszélyes kaland és fokozatos összecsiszolódás után érnek el Kökény otthonába, ahol immár közösen, barátságban folytatják az életüket.
A történet lényege a kényelmes, megszokott komfortzónából való kimozdulás, a félelmekkel való szembenézés. A mese elején a Hetvenhéttölgyes-erdő lakói mind azt tanácsolják a manónak, maradjon otthon, izgalmas és szokatlan események nélkül is tökéletes minden, egy munkával teli napon különben sem lehet kirándulni. A főhős ennek a bevett szokásnak mond ellent, ez ellen lázad fel, amikor kalandot keresve mégis elindul. Kalandjai során azt is megtanulja, hogy mindig az ismeretlen a legnagyobb félelmek forrása. Pontosan úgy, ahogyan Lázár Ervin meséjében a Négyszögletű Kerek Erdő lakói félnek a pomogácsoktól, úgy rettegnek itt is a Setenettertől (aki neve alapján settenkedik és rettenetes lehet Nádori Lídia ötletes fordítása szerint), mert soha nem látták, nem ismerik, nem tudják ki az. A kimagaslóan jól szerkesztett, tempós és élvezetes kis mese sok tanulságot hordoz, de leginkább azt, hogy bátornak kell lenni és nyitottnak (és ennek a kettőnek nagyon sok köze van egymáshoz),
be kell néha lépni a megszokottól eltérő világokba,
és össze lehet barátkozni azzal is, aki első látásra a mi személyiségünk szöges ellentéte és teljesen más szokásokkal rendelkezik. Mindez egy gyönyörű kis történetében elmondva, amit elsősorban 4-8 év közötti gyerekeknek ajánlanék, és ha az én gyerekeim az imádott Torzonborz óta nem nőttek volna meg, első dolgom lenne végigolvasni nekik ezt a lenyűgözően kedves és okos mesét.