Székelyhidi Zsolt: Ördöngős, 2009, Spanyolnátha Könyvek 1, 184 oldal, fogy.ár: 1700 Ft
Szöveges
A megfigyelő egy bizonyos alkalommal mondhatja, hogy ez a szöveg, melyet épp olvas, a körülményektől függetlenül, létező szöveg, és állítását azzal támaszthatná alá, hogy érzékszervével tudomást szerzett erről. A megfigyelő a szöveg szempontjából azonban nem létezik, így – ha mindenekelőtt – feltesszük, hogy a dolgoknak van valami igen egyszerű kapcsolódási pontja, akkor bizonyos idő elteltével észre kell vennünk, hogy a létezés valójában megtévesztő, a kinyíló oldalajtók száma pedig oly sok, hogy végtelen.
A világ itt kezdődik, és itt folytatódik. Az első mondat a kezdet, a másodikban már tudjuk, mi van, s a jó megfigyelők következtethetnek is. A világ elöl áll, minden csak azután jöhet.
A mondatok ebben a szövegben a világ pontos leírása. Értelmezése, ha úgy tetszik: szakszerű, pontos és tömör. Nincs sehol fölösleges betű, írásjel.
A világon semmi sem fölösleges.
A szöveg semmi sem, fölösleges – mondhatja egy bölcs, aki tökéletesen ismeri ezt a világot. Néma. Soha nem fog s nem is szólalt meg, mert nem szükséges. A tökéletesség a világban olyan, mint a kimondatlan szavak végtelenített folyama.
A bölcs feloldódik a világegyetemben. Nem kell élnie ahhoz, hogy létezzen; nem kell ismernünk, vagy tudnunk róla sem. A világ egy vele, és egy fordítva.
Az olvasó abban a pillanatban egyesül, amint olvasóvá válik.
A szövegen kívüli fehérség, a körülötte forgó-változó tér a világ része, a betűk szélei elkerülhetetlenül összekapcsolódnak, a felületek pedig körbe, majd gömbbé rendeződnek.
A világ minden, és egyszerre forog-változik, ahogy a szöveg befogadásával az elolvasó végül észreveszi, hogy olvasnia sem szükséges. A világon minden egyértelmű, pontos és tömör. Teljesen körbevesz, ugyanakkor a része, s – értelemszerűen – önmaga is.
A szövegnek vége szakad. A világ vége a világ, a tökéletes megoldást pont jelzi itt.
Ültetés
Ülök. Elkezdem. Az ülést megkezdem, vagyis megkezdtem, megülök itt, a kezdésnél mindig ülni szoktam. A leginkább ülés szépsége benne van a lábelhelyezésemben, a szájcsücsörítésben, amikor beszélek, amikor megülök, amikor megőr-ülök, itt csücsörgök, ücsörien, egy üccsenést sem hallotok. Ülöngök. Teszem azt, teszem egyik lábam, tesztelem a tevést, úgy teszek, úgy lábazok, úgy csücsítek, úgy ücsörítem a szám, hogy azt fejezzem ki, azzal fejeződjek le, úgy fejezzem be ezt az elkezdést, lábazva, lábamodozva, lealsóvégtaglózva, mintha, mint hogyha lenne, a lábamnak, vagy a mondataimnak, mint ha már lenne folytatása.
Elkezdek felállni. A lábam alattam van. Ezzel segítem a felállást. Állnék is fel, mint amikor ez már eldöntött, a felállás mellett döntöttem volna. Álladozok, még egy kicsit a fotelben, állítom a lábam, csakhogy valami miatt egyszer csak – tudom, semmi értelme, majd leesik az áll – elállok az állástól. Visszadöntök, homlokegyenest. Úgy, hogy már majdnem álltam, képzelheted. Milyen érzés felállatlanul ülve maradni. Egy állítást elvetni, egy mozdulatot visszamozdítani, egy eseményen elesni, egy veteményen elvetni, vagy egy vagyon nem lenni. Nem vagyon akarok be- és legondolni. A döntésem egyirányú. Ülve folytatom az állást.
Az emberek megülnek, ha nem vigyázok. Megyek az utcán, vagy állok a buszon, vagy máshol, más van, máskinádá, az emberek meg megülnek. Meg-meg. Nézem, ahogy ülnek. Az ülés fárasztó, a hivatalban ülés a leg, a legfárasztóbb, ahogy az angol mondja, nem a fútás, a fútkosás, ahogy az angol, a big fút, a fítnesz, szóval nem ezek, hanem az ülés. A sziting. Ülés a szitiben, a sziti, a szituáció, a szitigrill, amikor szitál a városi köbköd, közben ez az ülés, az ülöngés, a megüllek! Egy kést szorongató szájból, megüllek!, nem késél meg, talán ne késélj már meg, késéljen táncolsz, éljen, mondanám. De csak ülök. Az állás dönthetetlen.
