Richard Morgan: Törött angyalok, Agave, Budapest, 2008, 2880 HUF.
Jan Schneiderrel egy protektorátusi kórházon találkoztam először, ami háromszáz kilométer magasan keringett a Sanction IV felhői és tengernyi fájdalma fölött. Igazából a Protektorátusnak nem is kellett volna jelen lennie a Sanction rendszerben – a bolygó kormányzata, legalábbis ami megmaradt belőle, hangosan verte az asztalt a bunkerjeiben, hogy ez az egész csak belső ügy, a helyi céges érdekeltségek pedig csendben aláírták azt a bizonyos papírt közben.
Így a Protektorátus hajói, amik a rendszerben keringtek azóta, hogy Joshua Kemp elkezdte forradalmi mozgalmát Indigo Cityben, megváltoztatták az azonosító kódjaikat, gyakorlatilag hosszú lejáratú lízingügyletben átadásra kerültek a dologban érintett néhány cég számára, majd azok kikölcsönözték őket a bajban lévő kormánynak, adóból leírható támogatásként a fejlesztési alaphoz. Azok az egységek, amiket nem töröltek le az égről Kemp kéz alól beszerzett martalócbombái, a lízing lejártával visszakerültek a Protektorátushoz, a veszteségeket meg szintén leírták az adóból. Tiszta kezek mindenütt. A Kemp elleni harcokban megsérült személyzetet azonnal kimenekítették, ez volt számomra a legfontosabb szempont, amikor kiválasztottam, kinek az oldalán is harcolok majd. Elég mocskos háborúnak ígérkezett.
A sikló a kórház hangárjában pakolt ki minket, egy olyan eszközzel, ami valami gigantikus töltényövhöz hasonlított, ahogy szalagjába zárta a kapszuláinkat. Hallottam a hajó hajtóművének visítását, miközben áthurcoltak a szárnya fölött, majd leraktak a hangár padlójára, amikor pedig feltépték a kapszulám tetejét, a tüdőmbe mart a hangárból éppen csak kiűzött űr hidege. Jégkristályok leptek el hirtelen mindenhol, még az arcomon is.
– Hé, maga! – csattant fel egy stressztől rideg női hang. – Fájdalmai vannak?
Kipislogtam a jeget a szememből, és lenéztem vér borította harci ruhámra.
– Abból a szögből hogy látszik? – krákogtam.
– Szanitéc! Endorfininjekció és általános vírusellenes koktél! – Újra fölém hajolt, éreztem a kesztyűs kezét a fejemen, majd a hypospray hideg marását a nyakamon. A fájdalom hirtelen alábbhagyott. – Az evenfalli frontról van?
– Nem – intettem bizonytalanul. – Az északi peremi rohamból. Miért, mi történt Evenfallnál?
– Valami kockafejű karosszéktábornok taktikai nukleáris csapást rendelt el. – A doktornő hangjából hideg düh sugárzott. Végigtapogatta a testemet, felmérve a sérüléseimet. – Nincs sugárterhelés. Vegyifegyverrel mi a helyzet?
Nehézkesen a hajtókám felé biccentettem a fejem.
– Ott a mérő, az mit mond?
– Már nincs ott – vágta rá ingerülten. – Ahogy a válla nagy része sincs.
– Ó... – Hirtelen nem tudtam mit mondani. – Azt hiszem, tiszta vagyok. Nem tudnak sejtszkennelést csinálni?
– Nem, itt nem. A szkennerek fent vannak, az osztályokon. Majd ha sikerül magának is helyet csinálnunk odafent, akkor esetleg. Hol van a vonalkódja?
– Bal halánték.
Valaki letörölte a vért a jelzett területről, majd szemem sarkából láttam felvillanni a leolvasó lézerfényét. A készülék felcsipogott, aztán otthagytak. Végeztek is velem.
Egy darabig csak feküdtem ott, hagyva, hogy az endorfin kellemes lassúsággal megszabadítson a fájdalomtól és az eszméletemtől is. Valahol a tudatom mélyén azon töprengtem, hogy vajon ez a test, amit épp viselek, összefoltozható-e még, vagy újra kell burkolniuk. Tudtam, hogy a Carrera Ék raktáron tart pár klónt az úgynevezett "pótolhatatlan személyzet" számára, és mivel csak öt ex-Küldött szolgált Carreránál, nyilvánvaló, hogy ott a helyem az elitben. Persze ez a pótolhatatlanság kétélű fegyver. Egyrészt megkapod miatta a legkiválóbb orvosi ellátást, beleértve a testcserét is. Másrészt mindezt azért csinálják veled, hogy a lehető leghamarabb visszadobhassanak a levesbe. Egy normál bakának, ha annyira megsérül, hogy nem tudják összefoltozni, egyszerűen kimetszik a tudattokját a gerince végéről, és elrakják valahova, amíg véget nem ér a háború. Nem a legelegánsabb kiszállás a dolgokból, ráadásul annak ellenére, hogy az Ék híres arról, hogy odafigyel az embereire, semmi sem garantálja, hogy valaha is újra lesz burkolva. Az elmúlt hónapok idegőrlő káosza után azonban még ez a lehetőség is kezdett kívánatosnak tűnni a számomra.
– Ezredes! Hé, ezredes!
Nem tudom, hogy Küldött kondicionálásom vagy a mellettem kiáltozó hang rántott-e vissza az ébrenlétbe. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ki ordítozik.
Úgy tűnt, még mindig a hangárban vagyunk. A szomszédos hordágyon egy fiatal, izmos férfi feküdt, drótszerű haja az égnek meredt, tekintetéből még az endorfin okozta bambaságon át is valamiféle intelligencia sugárzott. Ék harci ruhát viselt, akárcsak én, de nem igazán az ő mérete volt, és a ruhán lévő lukak sem egyeztek meg a sérüléseinek helyével. Bal halántékán, ahol a vonalkódjának kellett volna lennie, égett szélű seb éktelenkedett.
– Hozzám beszél?
– Igen, uram! – Felerőlködte magát az egyik könyökére. Nyilván nem kapott akkora dózist, mint én. – Úgy tűnik, jól szétrúgtuk a lent rohangáló kempisták seggét, nem?
– Ez is egy érdekes nézőpont – hagytam rá. A 391-es szakasz képei villantak fel előttem, ahogy darabokra szaggatták őket körülöttem. – Maga szerint mégis hova rohannának? Végül is ez az ő bolygójuk, ha jól tudom.
– Úgy értettem...
– Ne értsen semmit, katona. Nem olvasta el a belépési nyilatkozatát? Most fogja be és takarékoskodjon a levegőjével. Szüksége lesz rá.
– Ö... igen, uram.
Egy kis ideig tűnődött, hogy mit csináljon, sőt, a környező hordágyak felől érkező hangok alapján nem csak ő lepődött meg azon, hogy a Carrera Ék egyik tisztje így beszélt. A Sanction IV, mint a legtöbb háború, sokakban felkorbácsolta a hazafiúi érzelmeket.
– És még valami!
– Igen, ezredes?
– Ez egy főhadnagyi egyenruha. Az Ék beosztásában nincsen ezredesi rang. Próbálja ezt észben tartani!
Testem valamelyik megcsonkított részéből újabb fájdalomhullám tört rám, átszakítva az endorfin okozta kábaságot is, hogy az agyamba ordítsa sérüléseim mértékét. A mosoly úgy olvadt le az arcomról, ahogy Evenfall városa olvadhatott le a térképről, és hirtelen semmi más nem érdekelt az üvöltésen kívül.
Amikor magamhoz tértem, csöpögő víz hangját hallottam valahonnan lentről, arcomat és karomat lágy napfény melegítette. Valaki lehúzta rólam harci ruhám repeszektől szabdalt maradékát, és csak ujjatlan Ék pólómat hagyta rajtam. Megmozdítottam az egyik karomat, ujjaimmal sima, meleg fafelületet tapintottam. A napfény táncoló kis mintákat vetített csukott szemhéjaim belsejébe.
Semmi fájdalom.
Felültem, hónapok óta nem éreztem ilyen jól magam. Egy bő tíz méter hosszú, egyszerű kialakítású kőmólón feküdtem, ami valami öbölbe vagy fjordba nyúlt bele. A vizet gömbölyded hegyek vették körbe, felettük bárányfelhők gomolyogtak. Kicsit odébb egy fókacsalád emelte ki a fejét a vízből, komoly képpel méregetve engem.
Testem ugyanaz az afro-karib harci burok volt, amit az északi perem megrohamozásánál viseltem, akkor még sértetlen állapotban.
Akkor.
Lépteket hallottam a hátam mögül. Oldalra kaptam a fejem, kezeimmel ösztönösen védtem magam. A reflexszerű mozdulattal együtt érkezett a gondolat is, hogy a való világban senki nem lett volna képes ennyire közel kerülni hozzám észrevétlenül.
– Takeshi Kovacs – szólított meg az egyenruhás nő, amikor odaért, helyesen ejtve nevem utolsó, „cs” hangját. – Üdvözlöm a gyengélkedő tárolóban.
– Nagyon kedves – mondtam, majd felálltam, nem fogadva el a felém nyújtott kezét. – Még mindig a kórház fedélzetén vagyok?
A nő nemet intett a fejével, rézszínű haját hátralökte szögletes arca elől.
– A burka még mindig az intenzív osztályon fekszik, de jelenlegi tudatát áttöltöttük az Ék Egyes Tárba, amíg teste készen nem áll arra, hogy visszatérjen.
Körülnéztem, majd újra a nap felé fordítottam az arcom. Az Északi Peremnél sokat esik.
– És hol van ez az Ék Egyes Tár? Vagy ez minősített információ?
– Attól tartok, igen.
– Hogy találtam el?
– A Protektorátusbeli tapasztalatai kétségkívül alkalmassá teszik arra, hogy...
– Ugorjunk. Szónoki kérdésnek szántam.
Igazából volt elképzelésem arról, hol tárolják a virtuális tudatokat. Az általános gyakorlat bolygókkal szembeni hadviselés esetén az volt, hogy pár alacsony fényvisszaverő képességű álcázott állomást őrült elliptikus pályára állítanak, és reménykednek benne, hogy a hadihajók közül egy sem ütközik beléjük. Elég nagy az esély arra, hogy soha senki nem fog rájuk bukkanni. Az űr, ahogy azt a tankönyvekből is megtudhatjuk, elég nagy.
– Milyen sebességgel futtatják ezt az egészet?
– Valós idejű – felelte a nő azonnal. – De fel tudom gyorsítani, ha akarja.
Csábító ajánlat volt, hogy akár háromszor rövidebbre is foghatom a lábadozásomat, de ha valós időben olyan hamar visszadobnak a háborúba, amint csak lehetséges, bölcsebbnek tűnt inkább kihasználni minden időt, ha nem akarom teljesen elveszíteni az ép eszemet. Bár annyira nem voltam abban biztos, hogy az Ék parancsnoksága túlságosan sok időt hagyna nekem a láblógatásra. Elképzelhető, hogy ők is tudják, mennyire használ az ember harci kedvének az, ha eltölt pár hónapot egy ilyen gyönyörű természeti környezetben.
– Arrafelé van a szállása – mutatta a nő. – Ha bármi változtatást szeretne, jelezze bátran.
Egy csupa üveg, csupa fa, tornácos, kétszintes ház állt a kavicsos tengerparton.
– Jónak tűnik. – Valamiféle szexuális bizsergést éreztem magam köré fonódni. – Maga lenne az én személyes ideálom?
A nő ismét megrázta a fejét.
– Én egy belső szolgáltatás vagyok az Ék Egy Rendszerfelügyeletnél. Lucia Mataran alezredesről mintáztak, aki a Protektorátus Főparancsnokságán szolgál.
– Ezzel a hajjal? Maga szórakozik velem!
– Természetesen számíthat a diszkréciómra. Szeretné, hogy generáljak egy ideális személyt magának?
Akárcsak az idő gyorsítása, ez is csábító ajánlat volt. De az Ék harsány, csináld-vagy-dögölj meg kommandójánál eltöltött hat hét után semmi másra nem vágytam jobban, mint az egyedüllétre.
– Átgondolom. Van még valami?
– Van egy rögzített üzenete Isaac Carrerától. Szeretné, ha átküldeném a házba?
– Nem, játssza le itt. Majd hívom, ha kell valami.
– Ahogy óhajtja.
Meghajolt és eltűnt. Helyén egy férfi sötét Ék egyenruhás alakja tűnt elő. Rövidre nyírt hajába ősz szálak vegyültek, nemes metszésű arcában sötét szemek ültek, tekintete egyszerre volt kemény és megértő, az egyenruha alatt egy csatamezőkről kiöregedett tiszt teste feszült. Isaac Carrera, a Vákuum Parancsnokság egykori, kitüntetett kapitánya, majd a Protektorátus legrettegettebb zsoldosseregének alapítója. Példás katona, parancsnok és taktikus. Néha, ha nem maradt más választása, talpraesett politikus.
– Üdvözlöm, Kovacs főhadnagy. Elnézést, hogy csak felvételről szólók, de az evenfalli helyzet elég rosszra fordult, és nem maradt időnk közvetlen kapcsolatot létrehozni. Az orvosi jelentések szerint a burkát tíz napon belül rendbe tudják hozni, ezért nem vesszük igénybe a klónbank lehetőségeit. Szeretném magát az Északi Peremnél látni amilyen gyorsan csak lehetséges, de az az igazság, hogy sikerült elég jól megvetni a lábunkat ott, és pár hétig tudják magát nélkülözni. Mellékelek egy frissítést a státuszokról, ebben megtalálja a legutóbbi támadás során elszenvedett veszteségeket is. Szeretném, ha átnézné, amíg a virtuális térben van, és hagyja működni a híres Küldött megérzéseit. Isten tudja, szükségünk van új ötletekre idelent. Ami azt illeti, a Perem megszerzése a kilenc teljesítendő cél egyike ahhoz, hogy ezt a konfliktust...
Ekkor már odébbálltam, végigsétáltam a mólón majd a tengerparton a legközelebbi dombok felé. Az ég befelhősödött, de nem tűnt úgy, hogy vihar készülődne. Úgy gondoltam, szép kilátás nyílhat az öbölre, ha elég magasra mászom.
Carrera hangja lassan elhalt mögöttem a szélben, ahogy elhagytam a mólót, az üres levegőnek, vagy talán a fókáknak beszélt tovább, azoknak sem akadt biztos jobb dolga, mint hogy meghallgassák.
