Philip K. Dick:Istenek inváziója, Agave könyvek, 2008, 224 oldal,2480
Elérkezett az ideje, hogy Manny iskolába járjon. A kormánynak volt egy különleges iskolája. A törvény értelmében Manny az állapota miatt nem járhatott rendes iskolába, és ez ügyben Elias Tate semmit nem tehetett. Nem kerülhette meg a kormányt, mert ez a Föld volt, a gonosz árnyéka borult mindenre. Elias érezte, és valószínűleg a fiú is érezte.
Elias értette, mit jelez ez, a fiú viszont természetesen nem. A hatéves Manny aranyos és erős volt, de állandóan mintha félálomban lett volna, mintha (Elias így érezte) még nem született volna teljesen meg.
– Tudod, milyen nap van? – kérdezte tőle Elias.
A fiú csak mosolygott.
– Jól van. Sok múlik a tanáron. Mennyire emlékszel, Manny? Emlékszel Rybysre? – Elővette a fiú anyjának hologramját, és feltartotta a fénybe. – Nézd meg Rybyst. Csak egy kicsit.
A fiú emlékei egy nap majd visszatérnek. Valami, egy gátlásoldó inger, amit a saját maga által előre megrendezett körülmények lőnek a fiúra, anamnézist indukál, amnézia-vesztést, és az összes emlék visszaáramlik: a fogantatása a CY30-CY30B rendszerben, a Rybys méhében töltött idő, miközben ő a rettenetes betegséggel csatázott, az utazás a Földre, talán még a kihallgatás is. Az anyja méhéből Manny hármuknak is tanácsot adott: Herb Ashernek, Elias Tate-nek és magának Rybysnek. Ám aztán következett a baleset, már ha az volt. És annak következtében a sérülés.
És a sérülés következtében a feledés.
A helyiérdekű vasúttal mentek az iskolába. Egy fontoskodó kis ember várta őket, bizonyos Mr. Plaudet; lelkesedésében kezet akart rázni Mannyvel. Elias Tate előtt nyilvánvaló volt, hogy ez a kormány módszere. „Előbb kezet ráznak veled”, gondolta, aztán megölnek.
– Szóval eljöttél, Emmanuel – mondta Plaudet sugárzó arccal. Több kisgyerek játszott az iskola bekerített udvarán. A fiú félénken bújt Elias Tate-hez, láthatóan szeretett volna játszani, de nem mert.
– Szép név – folytatta Plaudet. – Ki tudod mondani a neved, Emmanuel? – hajolt le a fiúhoz. – Mondd szépen: „Emmanuel”.
– Velünk az Isten – mondta a fiú.
– Hogy mondtad?
– Ezt jelenti az „Emmanuel” – magyarázta Elias Tate. – Ezért választotta az anyja. Légi katasztrófában halt meg Manny születése előtt.
– Szinteméhben voltam – mondta Manny.
– A diszfunkció származása tehát… – kezdte Plaudet, de Elias Tate csendre intette.
Plaudet zaklatottan az írótömbjére csíptetett, gépelt jegyzeteibe pillantott. – Lássuk csak… Maga nem a fiú apja. A nagybátyja.
– Az apja krionikus altatásban van.
– Ugyanaz a baleset?
– Igen. Lépre vár.
– Elképesztő, hogy hat éve alatt nem tudtak…
– Nem fogom Herb Asher halálát a fiú előtt megbeszélni – vágott közbe Elias.
– De ő tudja, hogy az apja vissza fog térni az életbe?
– Természetesen. Nézze, több napot fogok itt tölteni az iskolában, hogy lássam, hogyan viselik gondját a gyerekeknek. Ha nem tetszik, ha túl sok fizikai erőt használnak, kiveszem Mannyt, és nem érdekel a törvény. Felteszem, a szokásos baromságot tanítják majd neki, amit az ilyen iskolákban. Nem különösebben örülök neki, de nem is aggaszt. Ha megfelelőnek találom az iskolát, egy évet előre kifizetem. Én elleneztem, hogy idekerüljön, de hát ez a törvény. Magát nem tartom érte felelősnek. – Elias Tate elmosolyodott.
Szél fújt a játszótér szélén növő bambusznádak között. Manny fejét oldalt döntve, homlokráncolva hallgatta a szelet. Elias megpaskolta a vállát; kíváncsi volt, mit mondhat a szél a fiúnak. Megmondja, hogy ki vagy? Megmondja a neved?
A nevet, amit senki nem mondhat ki.
Az egyik gyerek, egy fehér ruhás kislány kinyújtott kézzel jött oda Mannyhez. – Szia. Új vagy, ugye?
A bambuszok között a szél tovább sustorgott.
Herb Ashernek holtában, krionikus altatásban is megvoltak a maga problémái. Előző évben a Krilab Rt. raktárához igen közel egy ötvenezer wattos FM adót találtak. Mindenki előtt ismeretlen okból a krionikus felszerelés fogta a közeli, erős rádiójelet. Így aztán Herb Asher, mint minden más altatott a Krilabnál, kénytelen volt egész nap és egész éjjel liftzenét hallgatni, mivel az adó „kellemes hangok”-at sugárzott.
Jelenleg éppen a Hegedűs a háztetőn vonós változata ostromolta a holtakat. Herb Asher ezt különösen ízléstelennek találta, mivel a ciklus ama részén tartott, amikor eluralkodott rajta az a tévképzet, miszerint életben van. Fagyott elméjében archaikus jellegű, behatárolt világ nyúlt el; Herb Asher úgy hitte, a CY30-CY30B rendszer kicsiny bolygóján van, ahol impozáns kupolája volt azokban a kritikus években… kritikus, amennyiben megismerkedett Rybys Rommey-val, visszaemigrált vele a Földre – mármint miután hivatalosan feleségül vette –, majd kihallgatták a terrai hatóságok, és még ha ez nem lett volna elég, nemtörődöm módon életét vesztette egy légi balesetben, amely semmiképp nem az ő hibája volt. Ami ennél is rosszabb, a felesége is meghalt a balesetben, és úgy, hogy szervátültetéssel sem lehetett megmenteni; csinos feje, magyarázta a robotorvos, „kettébe szakadt” – tipikusan robot szóhasználat.
Mindenesetre Herb Asher hazaképzelte magát a kupolájába a CY30-CY30B csillagrendszerbe, és nem tudta, hogy Rybys halott. Sőt, még meg sem ismerkedett vele. Az ellátó még csak ezután érkezik, és majd tőle szerez tudomást arról, mi is van a saját kupolájában élő Rybysszel.
Herb Asher a priccsen fekve kedvenc Linda Fox-szalagját hallgatta. Igyekezett mentséget találni a háttérzajra, a szirupos vonósokra, amelyek valami késő huszadik századi közismert könnyű operából, Broadway show-ból vagy mi az ördögből játszottak dalokat. A jelfogó és felvevő berendezése a zajból ítélve megérett egy alapos generálozásra. Talán az eredeti jel csúszott el, amiről rögzítette a Linda Fox-szalagot. Le van tojva, gondolta. Majd csinálok egy nagyjavítást. Ahhoz fel kell kelnie a priccsről, megkeresni a szerszámdobozát, kikapcsolni a készülékeket: azaz dolgozni.
Addig is lehunyt szemmel a Foxot hallgatta.
Ne sírj többé, bús forrás,
Hová sietsz annyira?
Nézd, a hegyen a havat
Égi napfény apasztja.
De napom égi szeme
Könnyed nem látja,
Alszik mára…
Ez a legszebb dal, amit a Fox valaha énekelt, a harmadik és utolsó lantkönyvből – John Dowland műve, aki Shakespeare idejében élt, és akinek zenéjét Fox a mai korra szabta át.
Az interferencia azonban bosszantotta Herb Ashert, a távirányítóval megállította a szalagot. Csakhogy, mirabile dictu, a szirupos vonósok csak húzták tovább, hiába hallgatott el a Fox. Rezignáltan kikapcsolta az egész hangberendezést.
A nyolcvanhét vonósra átírt Hegedűs a háztetőn tovább folytatódott. A hangáradat betöltötte a kis kupolát, még a légszűrő grukk-grukkja sem nyomta el. És akkor leesett neki, hogy – te jóságos ég! – már vagy három napja hallja a Hegedűs a háztetőnt.
Ez iszonyú, gondolta Herb Asher. Itt vagyok, milliárd és milliárd mérföldre az űrben, és örökkön örökké hallgathatok nyolcvanhét vonóst. Valami nagyon nem stimmel.
Igazából sok minden nem stimmelt ebben az évben. Rettenetes hibát követett el azzal, hogy emigrált a Sol-rendszerből. Például nem tűnt fel neki az a kitétel, miszerint tíz évig illegális visszatérnie a Sol-rendszerbe. Ugyanis a Sol-rendszert kormányzó kettős állam így tudta garantálni, hogy az emberek folyamatosan áramlanak kifelé, de nem áramlanak egyből vissza. Az alternatívát a katonai szolgálat jelentette, az pedig biztos halált. ÉG VAGY ELÉG, ez a szlogen szerepelt a kormányreklámokban. Az ember vagy emigrál, vagy hamuvá ég egy értelmetlen háborúban. A kormány már arra sem vette a fáradságot, hogy igazolja a háborúk jogosságát. Csak kiküldenek, megöletnek, aztán utánpótlást toboroznak a helyedre. Ezt eredményezte a Kommunista Párt és a Katolikus Egyház egyesülése egyetlen nagy mega-apparátussá, amelynek két államfője van, akár az ókori Spártának.
Itt legalább a kormány nem gyilkoltathatja meg. Persze attól még megölheti a bolygón őshonos patkányszerű autochthonok bármelyike, bár ez nem túl valószínű. Az a pár megmaradt autochthon sosem ölt meg egyetlen embert sem azok közül, akik megjelentek itt a mikrohullámú adóikkal és pszichotronikus szervóikkal, a hamis ételükkel (legalábbis Herb Asher szerint hamis: szörnyű íze volt) és összetett, ám ócska kényelmi berendezéseikkel, amelyek mindegyike meghökkentette az egyszerű autochthonokat, de a kíváncsiságukat már nem keltette fel.
Az anyahajó biztos pont felettünk van, mondta magában Asher. A Hegedűs a háztetőnt sugározza rám a pszichotronikus ágyújával. Viccből.
Felkelt a priccsről, odament a műszerfalhoz, és megnézte a hármas számú radarernyőt. Tanúsága szerint az anyahajó nem volt sehol. Akkor mégse az.
A fene megeszi, gondolta. A saját szemével látta, hogy a hangberendezés rendesen kikapcsolt, a hang mégis ott zsongott a kupolában. És nem is egy pontból jött, hanem mintha mindenhonnét egyenlő mértékben áradt volna. Leült a műszerfalhoz, és kapcsolatba lépett az anyahajóval. – Sugározzák a Hegedűs a háztetőnt? – kérdezte a hajó központi áramkörét.
Szünet. Majd a válasz: – Igen, videofelvételen megvan a Hegedűs a háztetőn, benne Topol, Norma Crane, Molly Picon, Paul…
– Nem úgy értem – vágott közbe. – Most éppen mi szól? Valami vonós?
– Á, maga az Ötös állomás. A Linda Fox-os ember.
– Így emlegetnek? – kérdezte Asher.
– Teljesítjük a kérését. Készüljön két új Linda Fox-audio nagysebességű vételére. Indulhat?
– Más miatt kérdezem.
– A nagysebességű adás kezdődik. Köszönjük. – Az anyahajó központi áramköre kikapcsolt, Asher pedig rettenetesen felgyorsított hangokat hallott, ahogy az anyahajó eleget tett a kérésnek, ami el sem hangzott.
Amikor az adás véget ért, ismét kapcsolatba lépett a hajóval. – Tíz órája egyfolytában a „Férjecske” szól. Csömöröm van tőle. Valaki adójának jelét továbbítják?
Az anyahajó központosa azt felelte: – Az a munkám, hogy folyamatosan továbbítsam a…
– Kilép – mondta Herb Asher, és megszakította a kapcsolatot az anyahajóval. A kupola kerek ablakán át egy görnyedt alakot látott odakint a fagyott senki földjén csoszogni. Egy autochthon egy soványka batyuval; valami küldetésben jár.
Asher megnyomta a külső hangszóró gombját. – Gyere be egy pillanatra, Clem. – Az emberi telepesek ezt a nevet adták az autochthonoknak, az összesnek, mivel egyformák voltak. – Érdekelne a véleményed.
Az autochthon komor képpel a kupola zsilipajtajához csoszogott, és jelzett, hogy belépésre kész. Herb Asher aktiválta az ajtót, mire a középső membrán a helyére csúszott. Az autochthon eltűnt belül. Pár pillanat múlva a kelletlen autochthon belépett a kupolába, a metánkristályokat rázta magáról, és mogorván meredt Herb Asherre.
Asher elővette a fordítógépét, és azt mondta neki: – Egy pillanat az egész. – Analóg hangja kattogva jött a gépből. – Interferenciát fogok, és nem tudom kikapcsolni. A tieid csinálják? Hallgasd csak.
Az autochthon fülelt, gyökérszerű arca torz és sötét maradt. Amikor végül megszólalt, angolul, a hangja szokatlanul éles volt. – Nem hallok semmit.
– Hazudsz.
– Nem hazudok – mondta az autochthon. – Talán megbomlott az agyad az elszigeteltségtől.
– Engem az elszigeteltség éltet. Különben se vagyok elszigetelt. – Végül is itt volt társaságnak a Fox.
– Láttam már ilyet – mondta autochthon. – A kupolások hirtelen hangokat és alakokat képzelnek.
Herb Asher elővette a sztereó mikrofonjait, bekapcsolta a magnót, és a VU-mérőket figyelte. Nem mutattak semmit. Teljesen feltekerte a hangerőt. A mutatók továbbra sem mozdultak. Köhintett, mire a mutatók azonnal vadul kilendültek, és felvillantak a túlterhelést jelző diódák. Ezek szerint a felvevő valami okból nem érzékeli a szirupos vonószenét. Fel nem foghatta a dolgot. Ezt látva autochthon csak mosolygott.
Asher azt mondta érthetően a mikrofonba: – „Ó, mesélj nekem Anna Liviáról! Mindent hallani akarok Anna Liviáról. Szóval ismered Anna Liviát? Hogyne, mind ismerjük Anna Liviát. Mindent mesélj el. Most meséld el. Hát, elejted a kiskést, ha meghallod. Tudod, amikor a vén tarotli bemajnázott és azt csinálta, amit, tudod. Igen, tudom, folytassad. Jóvatosan, ne tapicsákolj. Tűrd fel az ingedfúját, engedd ki a dumazsinórt. És meg ne lökj…”
– Ez mi? – kérdezte autochthon, aki a saját nyelvére fordított változatot hallgatta.
– Egy híres terrai könyv – vigyorgott Asher. – „Nini, szürkülődik. Fennkölt ágaim gyökeret vernek. És hideg székletem félredől. Hányuhr? Kénykettő. Az mikor van? Marosan. Végtelen sárgaságos…”.
– Az az ember őrült – mondta autochthon, és a zsilipajtó felé fordult.
– Finnegan ébredése a címe – mondta Asher. – Remélem, a fordítógép át tudta adni. „Nem hallani a sok vízre. Csicsorgó vízre. Cecéző denevérek, egéregél. Nem szemész haza? Kifia Thom Malone? Nem hall…”
Az autochthon Asher őrültségéről megbizonyosodva elment. Asher az ablakon át nézte: az autochthon felháborodva, nagy léptekkel távolodott.
Herb Asher megint megnyomta a külső hangszóró gombját, és azt kiáltotta a távolodó alak után: – Az hiszed, James Joyce őrült volt, ugye? Akkor mondd meg nekem, hogyan említheti a „dumazsinór”-t, ami hangszalagot jelent, egy olyan könyvben, amit 1922-ben kezdett el, és 1939-ben fejezett be? Amikor még fel sem találták a magnetofont! Ezt nevezed őrültségnek? A szereplők egy tévékészülék előtt is ülnek… egy olyan könyvben, amit az első világháború kitörése után négy évvel kezdett el írni. Szerintem Joyce…
Az autochthon eltűnt egy gerinc mögött. Asher elengedte a külső hangszóró gombját.
Képtelenség, hogy Joyce a „dumazsinór”-ról ír, töprengett Herb Asher. Egyszer majd megjelentetem a cikkemet, és bebizonyítom, hogy a Finnegan ébredése tökéletes információforrás a számítógépes memóriarendszerről, ami James Joyce kora után egy évszázaddal jött csak létre; hogy Joyce a kozmikus tudathoz kapcsolódott, onnét szerezte az ihletet az egész munkásságához. Örökre híres leszek.
Milyen lehetett hallani, amikor Cathy Berberian felolvasta az Ulyssest? Bárcsak az egész könyvet felvette volna. De itt van nekünk Linda Fox.
A magnó még forgott, még vett. Herb Asher azt mondta hangosan: – Kimondom a százbetűs szót. – Az UV-mérő tűi engedelmesen lengtek. – Kezdem – mondta és nagy levegőt vett. – A százbetűs szó a Finnegan ébredéséből… Elfelejtettem. – Odament a polchoz és levette a Finnegan ébredése-kazettákat. – Nem emlékezetből mondom. – Betette a kazettát, és az első oldalhoz tekerte. – A leghosszabb szó az angol nyelvben. Az a hang, amikor az ősi szakadás történt a kozmoszban, amikor a sérült kozmosz egy részére sötétség és gonoszság borult. Eredetileg miénk volt az Édenkert, ahogy arra Joyce rámutat. Joyce…
A rádió megreccsent. Az ételhordó lépett kapcsolatba vele, hogy készüljön egy rakomány fogadására.
– …ébren? – kérdezte a rádió. Reménykedve.
Kapcsolat egy másik emberi lénnyel. Herb Asher önkéntelenül összegörnyedt. Krisztusom, gondolta. Reszketett. Ne, gondolta.
Kérlek, ne.
