Paizs Miklós: ODÜSSZEIÁSZ, Jaffa kiadó, 2009
Paizs Miklós: ODÜSSZEIÁSZ
1.
Andra moj ennepe Músza, ki sokfele bolygott,
s hosszan hányt, miután kibelezte a trójai népet.
Sokfele járt, hát sok fiat ölt, és tolta a nőket,
s mit neki bármi, mi gyötri az embert, emberiséget.
Tűrt mindent, és túrt, ha halál, ha az élve kivánta,
csöpp bibi volt, hogy az úton a társai mind odavesztek.
Ő élt túl mindent, ami jött, egyedül neki lett jó,
sőt, túl jó, hisz például hét évig csak kúrt,
s semmit sem tehetett, ami tett, ami matt, ami döntés.
Hét évig mindennap kétszer dugta Aligszót,
este, lefekvéskor, meg reggel a műzlike mellett,
közte azonban járt le a partra, de nem bícselni, de
ülni a víznél, s cseppenként gyarapítni a tengert.
Vágyta a cselt, a cselekvést, harcot Odüsszész lelke,
s ülve a víznél őt életvágy marta. Meg ette.
Régen volt, hogy a partra, hogy Ógügyögé szigetére ki-
hányta a tenger Odüsszészt, egyszerü emberi roncsot,
s jól jött akkor a női törődés, ölbe tömődés.
Eltelt egy év, még egy, még öt, s eltele ő is,
s faszszanatóriumát a pokolba kivánta, de végleg.
Hát így volt, hogy a partra lejárt, és ott zokogott min-
díg ama két gyötörés közt, fennen sírva, üvöltve,
s nem tűnt úgy, hogy valaha a perspektíva kinyílna.
Eszköze egy volt: vinni előre a hisztit a végig,
annyira jól, hogy Aligszó önmaga küldje magától el onnan.
Unta a Mennyet Odüsszész, unta a giccset a szíve,
Vad szerelem lobogó tüzében égni!? – többet a-
kart ő, példa okáért valami, akármi, bármi.
Így élt hát, ha ez élet, e semmit akarni, se menni, se
ünnepegelni, se néha dühöngni, se várni, se fázni…
Jól indult pedig, épp jókor jött semmire minden,
rögtön kóma után, hogy „Gyermekem, engedd párnád
ráncait elsimogatnom az arcod képe körül”.
„Ennél drágám, innál inkább, kacsád behozzam?
Ints a szemeddel! Jaj, huncut, megin’ arra vágyol!
Egyszer nem vesz az isten lánya magára ruhát fel,
s rögtön kész van a baj! Hol szereted legjobban
tudni, hogy szereted, ha csinálom, gondold el, mit a-
karsz, csak hunyd le szemed, majd én szépen kitalálom.”
„Erre a szám ha viszem, ha a bőrödet itt simikázom,
mennyire jó neked az? Jól van, látom, tedd le a
popsid, csinálom én, te csak élvezd!”, „Jaj, ne akarj min-
dent kicsikém, ne azonnal mindent! Most pihenünk kicsi-
két, azután igyuk egymás pillantását, ismerj
meg legelőször, az igenis fontos, jól ismerni a
társunkat majd akivel, tudja az ég, de talán egy
teljes egész életet eltöltünk együtt.”
„Jaj, gyönyörűm! Ez azóta áll így? Hadd simogassam a
buksi fejét meg! Megpuszilom, jó? Drága madárka! Na
megyek, és főzök egy jó kakaót.”
Úgy történt, hogy Odüsszészt szinte megölte a tenger,
csakhogy egy örvény valahol a patrta kiküldte a testét.
Pacalhalom, ami volt, de jól harcolt, s még élt.
Így talált rá Bekebelező Kívánság, Nőitö-
kély, Aligszó, s helyezte testét puha vízágyra, s
kezére kötelét kioldhatatlan. Utálta kacsába
csinálni, gyűlölte a kanült Odüsszész, de leszá-
mítva e tényt neki más dolga nem volt: aktusra várni, vagy
aktusban állni egy olyan testtel, ami nemi tűz, semmi e-
gyéb, ami nem feltétlen rossz. Semmi se volt, csak a
folyton többet s többet akarás. De szólni nem volt
minek és miről. Persze betelt a gyönyör hordója is
egyszer, s azután napi penzum volt napi rengeteg ó-
rát ülni tolószékben a parton, s nézni vizeknek
halk csobogását, majd, ha az idő a gyönyörre eljött,
betolva lenni a házba, s fektetve lenni az ágyon,
mindennap pont ugyanúgy, épp kétszer. Máskor az
itatás, etetés, tisztogatás. És teltek az évek, s
elhagyhatta Odüsszész gyönyörűn megmunkált kere-
kesszékét. És folyt ugyanaz vég nélkül, ugyanaz a
kör mindennap. Leszámítva a sírótranszot, az
egyre mélyült nap nap után. A fejlődésből
ennyi jutott. Végül volt az a szintje a fájda-
lomnak, amitől elállt az élet szerte a szigeten.
Egy nap Aligszó ősz hajszálát lelte a fésű-
jében, s ettől szörnyen megijedt. Kérte Odüsszészt:
távozzon, de azonnal, s úgy, ahogyan tud. Van két
fejsze, s van elég száraz pálma a szigeten; a tutaj, ami
adja magát. Vitorlának ott a szőttes, amit
addig szőtt. Négy nap volt, hogy a tutaj elkészült.
Addig Odüsszész még rendszeresen zokogott. Végül
mégis fájt elhagynia Pöcikirályság szent szige-
tét. De ahogyan a lélekvesztő kész volt, senkitöl
el nem búcsúzott, de tolta a vízbe, s ugrott
rá azonnal, mondván, jöjjön akár a halál is,
csak jöjjön már végre egy élmény, bármi, akármi.
