Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk, Magvető kiadó, 2010
Egy Erdélyben megjelent novelláskötet után Nagy Koppány Zsolt a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvével robbant be a magyar irodalomba, mely az Irodalmi Jelen regénypályázatán második helyezést ért el, és kiérdemelte a „dupla regényburger” címet is. Ezután a Magvető Kiadó Novellárium-sorozatában jelent meg Nagyapám tudott repülni című novellafüzére, mely sírni- és nevetnivaló történetek láncolata.
Új regénye, Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk, eddigi pályájának legkifinomultabb könyve. Ugyanazokat a tragikomikus eseményeket tucatnyi szereplő beszéli el, mindegyikük a saját nézőpontjából, a maga stílusában, hogy a regény végére a mozaikokból Ekler Ágost életének és halálának története kerekedjék ki.
A kötetet A vendégmunkás dalai című szociografikus vallomás zárja, egy olyan írás, melyre többször utalnak a könyv szereplői, és amellyel átlépünk az irodalom világából a magyar rögvalóságba: mit kell átélnie annak, aki külhoni magyarként itt, Magyarországon szeretne boldogulni.
Részlet:
ANTAL ARNOLD kiszáll a teherautóból, amelynek szélvédője mögött egy kis bádogtáblán beceneve, a „Madászvellény & Musztalék” olvasható (Állókép: kisteher első ablaka – háttérben lenyűgöző alföldi táj –, melyre középen, az ablaktörlő helyén, fentről egy közepes méretű kacskaringó lóg rá)
Fuvarozó vagyok, szállítok, kisteherrel. De mondhatnám azt is, hogy kishaszonnal. Kis haszonnal, értem? Kedvenc márkám a fócvágen. Én úgy megyek, ahogy az útviszonyok engedik; esetleg 10-20 kilométer per órával gyorsabban. Ha kell, kacskázok, ha kell, ringózok. De amikor szállítok, azt ajánlom: senki se álljon az utamba. Főleg ne a faszával a kezében, ugye. Mert mi történt ebben az esetben is. Megyek, mint szokok, viszem a visszárut. Én érzelmes ember vagyok, mondtam? Érzelmes, meg néha furcsa gondolatok hordozója. Mert furcsa gondolatok támadnak a fejemben olykor, a kisteherben. Filozófiás gondolatok, de nagyon, mondhatom bátran. Például a minap az jutott eszembe, hogy milyen mocsok egy korban élünk. Igen, igen, csak úgy jött ez a gondolat. Bevillant, kész voltam. Szóval hogy milyen korban is élünk. Csúf, szomorú, rosszkedvű korban. Az emberek szoronganak. Már csecsemőkorban. Ők a csecsemók, értem? Bizony. S akkor csak így jön egy ilyen. Na? De más is eszembe jut.
Van ugyanis egy személygépjárművem. Suzuki, magyar, nagyon szeretem. A múltkor is mi történik? Beviszem a benzinkúthoz, mosatni. Már ahogy kell. Veszek zsetont, extra mosatás, mondom, tisztuljon az alváza is, egyszer élünk, Dönci, mert Döncinek hívom. Beállok, de nem szállok ki, mert nem szeretem, ha a gőzborotvás fiú körülötte piszmog, és én közben nem vagyok benne. Az én kocsim, az én házam. Szóval. Lemegy a mosás, ülök, nézek. Aztán jön a szárítási fázis: hatalmas móka. És amikor a szárítógép elkezdte a vízcseppeket szanaszét kergetni a szélvédőn, egyből bevillant. Mi? Ez: a vízcseppek, tessék, hogy felszakadoznak. Meg apró cseprőkre hullnak szét, értem? Futnak az üveg széle felé. Hát ez pont olyan, mint a spermák rajzása, mondom magamnak. Még a homlokomra is csapok. Arnikám, haljak meg, ha ez nem pont olyan, mint a spermák rajzása! Figyelje csak meg legközelebb. Minden az ember, mondom, minden az ember! Érti, veszi, fogja? Szóval gyakran vagyok tele ilyen gondolatokkal. Jár az agyam, mint a motolla. Meg a kereplő. Ül az ember a kisteherben, és töprenkedik. Viszem tehát a visszárut, s jól el vagyok merülve a gondolatokban. Eszembe jut egy remek szóvicc, aszongya. Mi az, amikor a fonóban az asszonyok szóvicceket faragnak orsópörgetés közben? Na mi. Hát szővicc, mondom magamnak, kuncogok. Tessék, a saját kedvenc szórakozásomat tettem szóviccem témájává. Micsoda pánk gesztus! Aztán meglátok az úton egy kutyát. Én, kérem tisztelettel, nagy állatbarát vagyok. Éntőlem az ember meg is dögölhet, de az állatot, azt ne! Azt ne bántsák! Mert az ugye nem tud visszaütni, az ember meg tud. Ennyi. Slussz.
Szóval látom a kutyát, a látvány megráz. Az úton fekszik az állat, a szembejövő sávon. Szemmel látható, hogy elcsapták. Könnyen megismerem az ilyent. De még nem döglött meg, még él. Csak a két hátsó lábát meg a véknyát csapták el ugyanis. Tud követni? Jó. Az első két láb még működik. A fej működik. Az állat gondolkozik. Az állat okos, látom. Hátsó fél teljesen béna, nem mozog. Egy íves kanyar előtt történik a szcéna, gyorsan megyek, éppen csak felmérem a helyzetet. Szegény állat próbál felállni, de nem tud, mert ugye hátul béna, értem? Próbál lemászni az úttestről, mert sejti, hogy a következő elsuhanó kocsi végez vele. Kanyarban fekszik, meg minden a faszom, még ha a sofőr észreveszi is: késő. Vége. Nem fog tudni megállni, hogy kikerülje az állatot.
