Beleolvasó krasznahorkai

Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent - részlet

Könyves Magazin | 2010. október 20. |

Krasznahorkai László - Max Neumann: ÁllatVanBent, Magvető kiadó, 2010

 

Krasznahorkai a Neumann-képek terébe férkőzve alkotja lesújtó, maga alá gyötrő és egyszerre gyönyörű mondatait. Akár a festmények állata, az áradó szöveg is kitörni készül, vagy legalábbis bekebelezni minden gondolatot, amely írás közben adódik. Nehéz eldönteni, melyik volt előbb, kép vagy a szöveg: viszonyuk szerves egész. A ,,szűk" kis kötet pedig végül mindenkit lenyűgöz túlcsorduló gazdagságával.

 

I.

Ki akar törni, és a falakat megpróbálja szétfeszíteni, de azok feszítik ki őt, és ott marad ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad neki más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettsége és az üvöltése ő, minden, ami volt, már nincs, minden, ami lenne, az nem lesz, így hát számára az sincs, ami van. Beleterítették ebbe a pillanatba, de az előzőből meg a következőből kizárták, így hát üvölt egyetlen üvöltésben, kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rá méreteztek, mert ez a baj, a tér, hogy ehhez a térhez neki nincs köze, az égadtavilágon semmi köze nincs ehhez a struktúrához, ezekhez a perspektívákhoz, ezek a perspektívák nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjon bennük, így hát nem is létezik, csak üvölt, és az üvöltés nem azonos a létezéssel, épp ellenkezőleg, az, az üvöltés a kétségbeesés, a ráébredés elmondhatatlanul szörnyű esete, mikor is az erre ítélt rájön, hogy ő a létezésből ki van zárva, s már nincs visszaút, ha volt egyáltalán odavezető, csapdába fogták, nincs menekülés, fáj minden, fáj az az egy, ami van még, a tény, hogy idekerült, ebbe a nem rá méretezett térbe, és üvölt, és azt üvölti, hogy ki akarok törni, és a falakat megpróbálom szétfeszíteni, de azok feszítenek ki engem, és ott maradok ebben a megfeszítettségben, ebben a kifeszítettségben, és nem marad számomra más, mint üvölteni, és most már örökké csak a megfeszítettségem és az üvöltésem vagyok, minden, ami számomra volt, már nincsen, minden, ami számomra lenne, az nem lesz, így hát nekem az sincs, ami van. Beleterítettek ebbe a pillanatba, de az előzőből meg a következőből kizártak, így hát üvöltök egyetlen üvöltésben, kizárva az időből, bezárva egy térbe, amelyet nem rám méreteztek, mert ez a baj, a tér, hogy ehhez a térhez nekem nincs közöm, az égadtavilágon semmi közöm nincs ehhez a struktúrához, ezekhez a perspektívákhoz, ezek a perspektívák ugyanis nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjam bennük, így hát nem is létezem, csak üvöltök, és az üvöltés nem azonos a létezéssel, épp ellenkezőleg, az, az üvöltés a kétségbeesés, a ráébredés elmondhatatlanul szörnyű esete, mikor is az erre ítélt rájön, én, hogy ő a létezésből ki van zárva, s már nincs visszaút, ha volt egyáltalán odavezető, csapdába fogták, nincs menekülés, fáj minden, fáj az az egy, ami van még, a tény, hogy idekerült, ebbe a nem rá méretezett térbe és struktúrába és perspektívák közé, és az ilyen csak üvölt és üvölt, és ezt üvölti, pontosan ezt.

II.

Nem értek el. Nincs szemem, nincs fülem, nincs fogam, nincs nyelvem, nincs agyvelőm, nincs szőröm, nincs tüdőm, nincs szívem, nincs belem, nincs faszom, nincs hangom, nincs szagom, nincs bennem vér, nincs bennem nyirok, nincs bennem érzés, nincs bennem hűség, nem ismerem az éhséget, nem ismerem az utakat, és nem ismerem a fájdalmat, nem ismerem az irányokat, nem ismerem a búvóhelyeket és nem is fogom keresni őket soha, és nem tudok semmit a földről, a verejtékről és a veszélyről, nem tudok semmit a bőrről, a húsról, a gennyről és a csontról, hiába üvölt rám valaki, nem értem, mert nem hallok semmit, hiába üt felém valaki, nem látom, mert vak vagyok egészen, nem tudjátok, hogy milyen vagyok és mi vagyok, mert nem tudtok elképzelni sem, álmotokban sem tudtok engem megidézni, mert hiányzom minden kép közül, amit eddig valaha láttatok, nem férek el az agyatokban, nem férek el a lelketekben, nem férek el a szemeitek nedves hártyáján, és nincs bennem semmi szelíd, nincs bennem semmi óvatos, nincs bennem semmi megfontolás, nincs emlékem, nincs múltam, nincs időm, nem anya szült, nem lettem, csak vagyok, nekem nem kell ennem, nekem nem kell innom, és nekem nem kell basznom sem, és nincs szükségem levegőre, és nincs szükségem szabadságra, és nincs szükségem semmire, mert nem kell se tőletek semmi, se senki mástól ahhoz, hogy legyek, mert nem állat vagyok, és nem rém vagyok, és nem árnyék, és nem ordas, nem gyereket zabálok, és nem a pokolból és nem a pokolba vezet az utam, nem írhattok le, nem festhettek meg, és nem írhattok egyetlen dallamot se rólam, mert nem tudjátok, mi az a pillanat, mert nem tudjátok, mi az az örök, mert nem tudtok semmit, de semmit, de semmit semmiről, mert azt sem tudjátok, hogy gondoljatok rám, mert azt sem tudjátok, hogy akkor most félnetek kell-e, vagy rettegni, vagy szorongani, nem tudjátok még ezt sem, pedig itt az idő, hogy kezdjetek félni és rettegni és szorongani, és bújjatok el, és pucoljatok, és kotorjatok, hisz úgyse sikerül se elbújnotok, se elpucoljatok, se elkotornotok, de azért csak meneküljetek, bár nem lehet, mert menekülni, azt már nem lehet, mert itt vagyok, itt, egészen közel, ha lenne szagom, már éreznetek kéne, ha lenne formám, már látnotok kéne, de nincs se szagom, se formám, mert nem férek el semmiben, mert csak gyűlölet van bennem, csak undor, csak félelem, csak gyűlölet. Nem értek el soha. Ha kijutok innen.