Fejős Éva: Hotel Bali. Ulpius-ház Kiadó, 2008. 336 oldal, 2999 Ft.
- Még egy csókot! – hajolt be a kocsi ablakán Giancarlo, és Szilvia lehunyt szemmel csókolta meg. Félt. Most még meggondolhatja magát, itt maradhat Venzonéban, nem muszáj Budapestre utaznia. Semmi és senki sem kényszeríti erre a kirándulásra.
- Nem jössz el velem? – kérdezte hirtelen. Giancarlo meglepett arccal nézett rá, de láthatóan jólesett neki a kérdés.
- Nem úgy szerveztem az életemet, ahhoz szabadságot kellett volna kérnem – mentegetőzött.
- Oké, csak egy kósza ötlet volt. Nehéz most elmennem – felelte Szilvia.
- Visszajössz hamar. Nemsokára újra találkozunk. És úgyis együtt leszünk most már… - nem folytatta a mondatot.
- …amennyit akarunk – mondta ki helyette Szilvia.
- Jól fogod érezni magad – fogta meg a kezét Giancarlo. –Viszontlátod majd azokat, akikkel együtt nőttél fel. Hidd el, nagyon jó lesz.
- Bár igazad lenne – mormolta Szilvia, már magyarul, aztán lerakta a mellette lévő ülésről a padlóra a laptopját, hogy ne essen le egy hirtelen fékezéskor, és rálépett a gázpedálra. A városfalig integetett Giancarlónak, ott megállt, amíg feltette a fülére a bluetooth-t, benyomott a mobilján egy számot, majd kifordult jobbra, az országútra.
- Ciao – szólt bele a telefonba. – Régóta nem beszéltünk.
- Sylvia, drága – hallotta a srác még mindig kicsit kamaszos hangját. Pedig a „srác” vele egyidős volt. – Már aggódtam, hogy úgy mész újra férjhez, hogy nem én leszek a tanúd.
- Hát… nem te leszel – nevette el magát. – Félek, Giancarlo családja kiakadna, ha a volt férjem lenne az esküvői tanúm. Igazság szerint, azt sem tudják, hogy egyszer már férjnél voltam.
- Akkor hát lesz második esküvőd? – kicsit meglepett volt Stefano hangja.
- Ja, hát az nem biztos – nevetett újra Szilvia. – Tényleg, lehet, hogy nem lesz. Ha rajtam múlik. Így is jól vagyok.
- Azért biztosan nem lesz olyan vicces a következő házasságod, mint az első volt.
- Az biztos – felelte, és magában mosolygott. Stefano mellett átélt egy- s mást, de az nem is igazi házasság volt, úgy éltek egy lakásban, mint két barát. Három évig tartott a házasságuk, de amikor Szilvi már dolgozott a tanulás mellett, és pénzt is keresett, úgy érezte, hogy a saját lábára kell állnia, elég volt a furcsa társbérletből.
Stefano vitte el őt Magyarországról. Akkor már másodszor jött Budapestre az osztályával, és Szilvinek is megszervezte az utazását. Örültek a viszontlátásnak, és annak is, hogy hamarosan Olaszországban találkozhatnak újra. Amikor Stefano megérkezett, Szilvi szinte nem is volt önmaga. Bár még csak törte az olaszt, a külföldi srác volt az egyetlen, akinek elmesélhette, mi nyomja a lelkét. Elmondta neki azt is, hogy nem akar tovább Magyarországon élni, az emlékeivel… Így született meg a Nagy Terv. Költözzenek össze, házasodjanak össze – hiszen ez mindkettejük számára menekülés egy nehéz helyzetből. Szilvit persze óvták a szülei, de a lány nem hallgatott rájuk. Hiába győzködték: a szerelem hamar elmúlik – neki mennie kellett. Az emlékei, és persze tettének következményei elől menekült.
- Regényt írok – bukott ki Szilviből hirtelen.
- Ez ultra jó, majd elolvasom. Miről szól?
- Van benne néhány… önéletrajzi elem – felelte óvatosan.
- Például? Hogyan köss névházasságot azért, hogy olasz állampolgár lehess? Praktikus kis kézikönyv, hasznos tudnivalókkal? Olaszul írod?
- Magyarul. Nem kézikönyv, hanem regény. Érted, fikció. Vagyis nem teljesen.
- Praktikus tanács nincs is benne?
- De van.
- Mondasz egy példát?
- Például… - hallgatott el Szilvia egy pillanatra, majd folytatta: - hogyan tegyük tönkre az életünket néhány óra leforgása alatt, és hogyan tegyük tönkre még másik pár ember életét is ugyanennyi idő alatt.
- Nem. Nem hiszem el, hogy erről kell írnod. Megőrültél, Sylvia? – kérdezte a srác, és Szilvi hallotta az aggodalmat a hangjában. – Semmi szükség arra, hogy gyötörd magad olyasmi miatt, amin úgysem tudsz változtatni. Nem tehetsz semmiről. Ezt annak idején már ezerszer átbeszéltük, azt hittem, te is beláttad, hogy nem vagy hibás. Amúgy pedig… amúgy nem tetted tönkre sem a saját életedet - hiszen éppen szerelmes vagy és boldog, az esküvődre készülsz -, sem másokét. Mit akarsz? Vezekelni? Vagy mi a célod ezzel a könyvvel?
- Stefano, csak te tudod, hogy mi történt, senki másnak nem meséltem el. Belül tovább dolgozott bennem a történet, forrt, rohasztott, nem tudtam szabadulni a bűntudattól, éveken át nem tudtam. Hazudtam, fájdalmat okoztam, bűnt követtem el… nem voltam boldog. Most sem vagyok az, mert nem kapom meg a feloldozást senkitől.
- Tőlem megkaptad. A többiektől, akik részesei voltak a történetnek, megkaptad. Senki sem hibáztat téged semmiért, az egész azért van, mert túlságosan érzékeny vagy, és mindenért önmagadat okolod. Mit akarsz még? Meg akarod keseríteni az egész életedet?
- Pontosan ezt nem akarom – felelte, és Tarvisiónál ráfordult az autópályára. – Pontosan ebben segít a regényírás. Olyan, mint egy terápia. Kiírom magamból, és talán meggyógyulok.
- Ha úgy érzed, segít rajtad – és nem felkavar -, hogyha újra felidézed… akkor írj. Csak ne jelentesd meg.
- Stefano, édes vagy, mint mindig. Nem tudom, mit akarok ezzel a regénnyel azon túl, hogy szeretném megírni, befejezni. És most elmegyek Budapestre, hogy találkozzam a lányokkal.
- Micsoda? – hüledezett Stefano.
- Mondtam neked, megállapodtunk: tizenhét év múlva találkozunk. Eltelt a tizenhét év.
- Úristen, milyen régóta ismerlek… Tizenhét év. Szükséged van erre a találkozásra? Hiszen csak felkavar.
- Helyre kell raknom magamban egy pár dolgot.
- Azért… ha visszajössz, találkozhatnánk. Szeretném látni, hogy minden oké. A kedvedért elautózom Udinébe, vagy akár Venzonéba. Utóbbiba csak akkor, ha be akarsz mutatni a vőlegényed családjának – kuncogott.
Szilvia elbúcsúzott tőle. Nem volt sok kedve az úthoz, de Olaszországban sem lett volna maradása. A Stefanóval való beszélgetése nem erősítette meg abban, hogy mennie kell, pedig ezt várta tőle. Annyira furcsa, gondolta, hogy vannak emberek, akik életünk bizonyos időszakában nagyon fontosak nekünk, aztán később idegenekké válnak. Azt remélte, hogy Stefano majd bátorítja, biztatja: menjen csak, hogy visszakaphassa önmagát, hogy újra az a régi Szilvi legyen, akivel tizenévesen ismerkedett meg, az a vagány, cserfes csaj, aki nem félt semmitől. De Stefano mintha inkább óvta volna őt ettől, mintha azt sugallta volna neki, hogy simuljon bele új környezetébe és Giancarlo nyújtotta új életébe. Ezek szerint senki sem ismerte őt igazán. Hiszen Szilvia addig nem élvezhette az „új” életét, amíg le nem zárta a régit. Annyi állomáson ment már át, annyiszor hitte, hogy megoldhatja e nélkül is, de mára rájött, hogy ez nem így van. Amíg nem néz szembe a csajokkal, amíg nem néz szembe azzal, hogy mi történt akkor, addig csak ámítja önmagát.
