Beleolvasó magvető 2011

Cormac McCarthy: Vad lovak - részlet

.konyvesblog. | 2011. január 27. |

Cormac McCarty: Vad lovak. Magvető Könyvkiadó, 432 oldal, 3990 Ft

I

Oldalra libbent majd visszaállt a gyertyaláng s tükörbeli képe mikor a szobába lépett aztán ahogy becsukta az ajtót megint. Levette a kalapját és lassan közelebb ment. Súlya alatt megreccsentek a padlódeszkák. Fekete öltönyében megállt a sötét üveglappal szemben amely előtt sápadtan hajoltak ki elkeskenyedő ólomkristály vázájukból a liliomok. Mögötte a hűvös-homályos folyosón alig ismert elődök bekeretezett arcképei függtek a faburkolatú falon. Lepillantott a megcsurgott gyertyacsonkra s hüvelykujját a tölgyfa lapon apró tócsába gyűlt meleg viaszba nyomta. Fölnézett a gyászruhás figurára a beesett megviselt arcra a megsárgult bajuszra és a papírvékony szemhéjakra. Ez nem álom. Nem álom.
Odakint sötét volt és hideg és szélcsend. Borjú bődült valahol ő meg csak állt kalapjával kezében. Soha életedben nem fésülted így a hajad – mondta.
Csönd ülte a házat csak az elülső szoba kandallópárkányán álló óra ketyegése hallatszott. Kiment a házból és becsukta maga mögött az ajtót.
Sötétség és hideg és szélcsend s a világ keleti karimáján kibontakozóban egy szürke szirt. Kisétált a prérire s úgy állt ott levett kalappal mint aki a mindent beborító sötétséghez készül esdekelni úgy állt ott sokáig.
Épp fordult volna mikor meghallotta a vonatot. Maradt és várta. Érezte a talpa alatt. Már messziről hallatszott üvöltése-bömbölése úgy tört elő kelet felől mint holmi otromba előfutára a fölkelő napnak fényszórója hosszú pászmája végigszántott a nyílegyenes pályatest mentén a mesquitecserjék kusza ágain s végtelenbe nyúló sövényt metszett ki az éjszakából hogy azután visszataszítsa a drót- s póznamérföldek mérte sötétbe ahol a mozdonyfüst lassan szertefoszlik a halványan derengő új horizonton ahová a hang már csak késve érkezik és ő csak állt levett kalappal a reszkető földön s nézett a vonat után míg az el nem tűnt. Akkor megfordult és visszament a házba.
Amikor belépett a lány a tűzhelynél állt és fölnézett s tetőtől-talpig végigmérte az öltönyös fiút.
Buenos días, guapo – köszönt a lány.
Kalapját az ajtó melletti fogasra akasztotta az esőköpenyek csíkos pokróckabátok és más ruhadarabok mellé aztán odament a tűzhelyhez elvette és az asztalhoz vitte a kávéját. A lány kinyitotta a sütőt kivette a kész piskótatekercset egy tálra tette s odavitte egy vajazókéssel együtt letette elé majd végigsimított a nyakszirtjén s visszament a tűzhelyhez.
Köszönöm hogy gyertyát gyújtottál– mondta.
Cómo?
La candela. La vela.
No fui yo – felelte a lány.
La señora?
Claro.
Ya se levantó?
Antes que yo.
Megitta a kávét. Odakint épp csak szürkült s Arturo közeledett a ház felé.
A temetésen látta az apját: egyedül állt a kerítésnél a keskeny kavicsos ösvény túlsó szélén. Közben kiment egyszer az utcán álló kocsijához de hamar visszajött. Délelőtt északi szél kerekedett porral vegyes apró szemű hó kavargott a levegőben s a nők a kalapjukat fogva ültek. A sírgödör fölé védőtetőt emeltek de az idő az alá is betört. Verdesett csattogott a vászon a tiszteletes szavait elsodorta a szél. Mikor vége lett a gyászolók felálltak vászonszékeikről s botladozva sietősen távoztak a sírkövek között.
Este fölnyergelte a hátasát és kilovagolt. A szél már csaknem teljesen elült farkasordító hideg volt szemben vérvörös felhők sziklazátonyán ült a nap vérvörös ellipszise. Arra lovagolt amerre mindig: oda ahol a kajovák földje felől jövő régi komancs út nyugati elágazása elérte a birtokot s halványan odaderengett ahogy délnek fordul a Concho-folyó északi és középső ága között elterülő préri csenevész füvében. Mindig ezt az órát választotta mikor már megnyúltak az árnyak s az öreg út úgy bontakozott ki előtte a rézsútos rózsaszín fényben mint egy múltbeli álom ide érkeztek le annak idején északról az elveszett nép festett pónijai és fehérre mázolt arcú hosszú varkocsú lovasai felfegyverkezve a háborúra ami az életük volt s jöttek az asszonyok a gyermekek s a csecsemőt szoptató anyák: véresküt tett és csak véren megváltható mindahány. Ha északi szél fújt hallani lehetett őket s lovaikat a lovaik prüszkölését a nyersbőrbe bugyolált paták dobogását a lándzsák zörgését s a homokon vonszolt teherszánrudak neszét mely egy tovacsúszó hatalmas kígyó hangjára emlékeztetett és hallani lehetett a szilaj lovaikat hetykén megülő mezítelen fiúkat ahogy maguk előtt terelték a betöretlen lovakat meg a mellettük lógó nyelvvel szaladó kutyák csaholását és a súlyos terheket cipelő félmeztelen rabszolgák nyögését s mindenekfölött az indiánok halk úti énekét melyet a lovasok kántáltak menet közben s a nemzetség és a nemzetség árnya haladt át finom korálként a köves síkon a sötétség felé hogy aztán mint evilági múlandó és erőszakos életük summázata murvaként szem elől vesszenek a történelem s az emlékezet számára.
Szembelovagolt az arcát rezesre festő nappal és a vörös nyugati széllel. A régi hadi ösvényen délnek fordult fölnyargalt egy enyhe emelkedő tetejére leszállt a lóról s odavetette a kantárszárat aztán előrement néhány lépésnyit s megállt mint aki valaminek a végére ért.
Egy bokor tövén régi lókoponya hevert s ő leguggolt kezébe vette ide-oda forgatta. Törékeny volt és vékonyra morzsolódott. Papírfehérre fakult. A koponyával kezében leguggolt a ferdén eső fényben s nézte az állkapocsban lötyögő nagy kapafogakat. A csontlemezek cikcakkos varratait. A homok halkan pergett a koponyaüregben ahogy a koponyát forgatta.
A lovakban is azt szerette amit az emberekben: a testüket átjáró vért és annak melegségét. Minden tisztelete minden rajongása minden vonzalma a lángoló szívű teremtményeké volt s tudta hogy mindig is azoké marad hogy ez sose lesz másként.
Visszalovagolt a sötétbe. Hátasa felgyorsította lépteit. Mögötte a síkon legyezőszerűen terültek szét a nap utolsó sugarai s a lehűlő kék árnyéktól a portól a hidegtől és a sötét drótszerű bokrokban mind ritkábban felhangzó madárszótól kísérve ló s lovasa ismét vissza-lehúzódott a világ peremére.

 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.