A Fészkelődő holtak az Agave kiadó legújabb kiadványa. A kétszerzős krimi írói egymástól függetlenül írták meg a regényt, ami egy újság hasábjain jelent meg folytatátsokban. Paco Ignacio Taibo II Mexikó leghíresebb krimiszerzője, míg Subcomandante Marcos a mexikói zapatista mozgalom szóvivője és stratégája. Subcomandante Marcos főhőse Elías Contreras, egy aluliskolázott, ám kivételes intelligenciával megáldott férfi, és Taibóé, Hector Belascoarán Shayne, a félszemű és sánta magánnyomozó, aki az irodáján egy kárpitossal és vízvezeték szerelővel osztozik, egy titokzatos, Morales nevű egyén után nyomoznak.
Subcomandante Marcos, Paco Ignacio Taibo II, A fészkelődő holtak, Agave kiadó, 2008, 208 oldal, 2480 Ft.
I. FEJEZET
„OLYKOR TÖBB MINT 500 ÉVIG TART”
„Ami hat hónapnál tovább húzódik, az vagy terhesség, vagy nem érdemes kivárni.”
Így szólt hozzám a Sup. Én meg csak néztem, mer nem tudtam, hogy csak ugrat, vagy komolyan beszél. Néha hetet-havat összehord. Szóval néha a városiakat ugratja a mi szájízünk szerint, máskor meg velünk élcelődik amolyan városi módra. Csuda, hogy nem érti senki? Bár nem úgy tűnik, mintha érdekelné a dolog. Csak nevet.
De ezúttal nem így történt. A Sup nem viccelt. Elég vót csak látni komoly tekintetét, amint éppen meggyújtotta a pipáját öngyújtójával. Oszt úgy nézett a pipára, mintha helyettem attól várná a megerősítést.
Korábban aszonta, hogy elküld a városba, mer néhány dógot el kell intéznem a harc érdekében, de előtte egy kis időt a városba kellesz töltenem, hogy hozzászokjak az ottani életmódhoz, és utána végzem majd el a dógokat. Akkor kérdeztem meg, hogy mennyi ideig kellesz figyelnem a városi életmódot, és azt felelte, hogy hat hónapig, én meg megkérdeztem, hogy mennyi ideig leszek ottan, hogy megértsem a városi életmódot, tudakolóztam, hogy elég lesz-e hat hónap, és akkor aszondta a Sup, amit mondott.
A Sup ezt akkor közölte, miután hosszasan tárgyalt valami la Realidad-i Pepe Carvalhóval, aki Don Manolo Vázquez Montalbántól hozott üzenetet, és tanálkozni akart a Suppal. Egyébként ezt Maxtól tudom, mer ő fogadta. De megismerkedtem ám én is Don Manolóval! Pár napja tanálkozóra érkezett a Suphoz. Hozott egy jó adag kolbászt, vagyis húst a táskájába. Én osztán nem tudom, mi a csuda az a kolbász, de amikor utolértem Don Manolót lóháton, láttam, hogy kutyák veszik körül. Megkérdeztem tőle, hogy valami húsfélét hoz-e a tarisznyájába, mire ő azt felelte, hogy „kolbászt hozok, de a Subcomandante Insurgente Marcosnak”, épp így aszonta. Hát ebből osztán egyből rájöttem, hogy igencsak tiszteli a Supot, mer így csak a városiak híjják, akik nagyon tisztelik és szeretik. De ott tartottam, hogy mi is az a kolbász, mer hát én azt akartam tudni, hogy húst hozott-e, és ő erre azt válaszolta, hogy kolbászt, tehát a kolbász Don Manolóék felé a hús egyik elkészítési módja.
Don Manolo ki nem állhatja, ha „Manolónak” híjják, jobb szereti a „Manuelt”. Ezt akkor mesélte, mikor a parancsnokság felé tartottunk. Meglehetősen hosszadalmas vót, míg odaértünk. Egyfelől, mer Don Manolo nem sokat konyít a lovakhoz, és jó darabig tartott, hogy felküzdje magát a nyeregbe. No meg osztán egy elég ijedős ló jutott neki, és mondjuk úgy, nemigen fekszik neki a lovaglás, ilyenkor meg a ló a legelő felé veszi az irányt, ahelyett, hogy az úton menne. Sok időt vett igénybe a lovak irányítgatása, azalatt beszélgettünk Don Manolóval, asszem, cimborák is lettünk. Így tudtam meg, hogy nem szereti, ha „Manolónak” híjják, de nekem osztán elég, ha egyszer mondják valamire, hogy nem, szívósan kitartok az ellenkezője mellett. Nem rosszból, egyszerűen csak ilyennek születtem, ilyen a természetem, egyszóval csökönyös vagyok. A Sup „Elías Contrerasnak” hív, nem mintha ez lenne a becsületes nevem. „Elías” a fedőnevem, Contrerasnak pedig a Sup keresztelt el, mer szerinte ragadványnév is kell, és mivel mindig mindennek ellentmondok, ezér jól illik rám a „Contreras” név. Mindez még jóval azelőtt történt, hogy Gudalajarába mentem vóna egy levélér a Mutualista nevű közfürdőbe, és megismertem vóna a kínai Fuang Chut. Igen, még jóval azelőtt, hogy tanálkoztam vóna a Belascoaránnal, a vizsgálóbiztossal a forradalmi emlékműnél, bent Mexikóvárosba. Én vizsgálóbiztosnak hívom, Belascoarán meg „detektívnek” magát. Belascoarán azt állítja, hogy Mexikóvárosba nincsenek vizsgálóbiztosok, csak detektívek. Nálunk, a zapatista területen nincsenek „detektívek”, csak „vizsgálóbiztosok”. Én meg amondó vagyok, hogy ahány ház, annyi szokás. De említettem mán nektek, hogy mindez sokkal azut vót, hogy a Sup a hat hónappal kapcsolatos dolgot aszonta vóna. Jóval azut tanálkoztam a Magdalenával Mexikóvárosba. Ó, Magdaléna! De erre majd később térek vissza… vagy nem is térek vissza, mer vannak sebek, amelyek nem gyógyulnak be, még ha az ember beszél is róluk. Épp ellenkezőleg! Felszakadnak, ha szavakba öntsük őket.
Jóval azelőtt, hogy a Sup a hat hónapot említette vóna, én mán nyomoztam néhány dologba, amik a lázadó zapatista városokba történnek. Esetnek mondják, nem keresetnek, aszonta Belascoarán, aki folyton gúnyolódni szokott velem, mer szerinte nagyon furcsán beszélek, és mindig, amikor csak kedve szottyant, kijavított. Persze én, ahelyett, hogy helyesbítettem vóna magam, adtam alá a lovat. Nem hiába Contreras, Csökönyös a nevem. Az egyik ilyen „kereset” adta ennek a fejezetnek a címét, és majd fogjátok látni, hogy mennyire különös.
De hadd beszéljek egy kicsit arról, hogy ki is vótam én. Igen, vótam. Mer mán meghóttam. Népfelkelő vótam az 1994-es felkelés alkalmával, a Sup Pedro vezette Első Zapatista Gyalogezredben, Las Margaritas bevételekor. Most lennék 61 éves, de nem vagyok, mer mán meghóttam. Szóval mán végem van. Subcomandante Marcost 1992-ben láttam először, amikor megszavazták a háborút. Utána 1994-ben tanálkoztam vele újra, és éppen diskuráltunk, amikor a kormány katonái ránk támadtak. Éppen vele és Mayor Moisésszel vótam, amikor ránk kűtték a tankokat, a helikoptereket meg a speciális alakulatokat. Nos, igen, kicsit kemény vót, de látjátok, hogy nem tanáltak ránk. Felszívódtunk, ahogy errefelé mondani szokás. Még napokig hallottuk a helikopterek zakatolását.
De elég mán a szóból! Csak be akartam mutatkozni. Elíasnak hívnak, Elías Contrerasnak, és vizsgálóbiztos vagyok. De ezelőtt nem vótam vizsgálóbiztos, hanem kisegítő a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadseregbe, Chiapasba, itt a mi Mexikó nevű országunkba. Hogy hun a pokolba van? Hát nézzétek meg egy térképen. Ott van…
Az EZLN1 Főparancsnoksága
A magasban egy magányos tukán2 fényesíti csőrét egy bayaltéfa törzsén. Lent Hilario hadnagy ellenőrzi, hogy a lovak nem pusztították-e el a kis kukoricást, zendülő Martina befejezi az állambeli katonai névsor ellenőrzését. Az őrnő egy bódé előtt ül, és a fegyverét tisztítja. Az egyik oldalon egy vékony rúdra erősített, öreg feketevásznú zászló lobog, közepén ötágú csillaggal és az EZLN rövidítéssel. A csillag és a betűk napszítta vörös színűek. Az ajtóban megjelenik a Sup. Az őrnő haptákba vágja magát.
– Hívd ide José alezredest! – utasítja a Sup.
José megérkezik. A Sup átad neki néhány papírt, majd így szól hozzá:
– Ez az imént érkezett.
Az alezredes elolvassa a papírt, majd visszaadja neki egy kérdés kíséretében:
– És most mit fogsz tenni?
– Nem tudom – válaszolja a Sup, és gondolkozóba esnek… A tukán hangos szárnycsapásokkal tovarebben, mindketten utána révednek. Kis idő elteltével egymásra pillantanak, és ugyanabban a másodpercben így szólnak:
– Elías.
Már sárgába fordul az este, amikor a domb tetején kirajzolódik a lovon érkező hadnagy alakja. A falu szélén halad, óvakodik a sártól és a furcsa tekintetektől. Adolfo őrállásánál megáll.
– Hát a Mayor?
– A városiak gyűlésén van.
A hadnagy távozik.
A Mayor pedig a következő üzenetet kapja: „Keresd meg Elíast és mondd meg neki, hogy térjen vissza oda, ahol tud beszélni az öreggel. Ha lehet, holnap, ha nem, akkor, amikor lehetőséget lát rá. Ennyi.”
A rádión keresztül a Mayor továbbítja:
„Gamma, gamma. Ha továbbítod, mondd meg a nagyszeműnek, hogy vegyen egy távcsövet holnap vagy amikor tud.”
Egy domb tetején a rádióstiszt fogadja az üzenetet, és ő is továbbadja a maga módján:
„Gerlice, gerlice, küldd tovább, van itt egy kis meló Elíasnak, Felhő üzeni, hogy induljon holnap.”
A faluban a postamester átadja a képviselőnek: „Keresd meg Elíast és mondd meg neki, hogy holnap menjen La Realidadba”.
A nap kis ideje már a domb hullámos gyapjúkendőjébe bújt, amikor Elías megjelent viskója előtt, egy szíjjal a fejére erősített, tökkel teli puttonnyal a hátán. Egyik kezében a fegyvere, a másikban pedig…
A bozótkés
Igen, a Sup a világért se mutatta vóna meg a papírt, de elmesélte, miről van szó. Egy rejtélyes eltűnésről. Értesítették a Supot, hogy nyoma veszett egy bajtársnőnek, oszt kérték, hogy adjon ki egy közleményt, amiben a rossz kormányt vádolja. Valóba ez a Sup munkája, de a baj az, hogy a városlakók, vagyis a városiak mán hozzászoktak, hogy mi, zapatisták igazat mondunk, nem hazudozunk. Oszt akkor meg az a gond, hogy mi lesz, ha a Sup kiad egy feljelentő közleményt, és kiderül, hogy a bajtársnő mégse tűnt el, vagy hogy nem a rossz kormány károsította meg, és akkor mink hazugságba keveredünk, elveszítjük szavahihetőségünket, és nem fognak nekünk többé hinni. No, az én feladatom kideríteni, hogy a bajtársnő tényleg eltűnt-e, meg értesítenem kellesz a Supot, hogy mi az ördög történt, ő pedig utána tudni fogja, mit tegyünk.
Megkérdeztem a Supot, hogy mennyi időm van, mire ő aszonta, hogy legfeljebb három nap. Nem firtattam, hogy minek pont három nap, és nem egy, tíz vagy tizenöt. Ő tudja. Felnyergeltem az öszvért, és még aznap este útnak indultam Entre Cerros felé, mer így hívják a falut, ahun a María nevű, vagy néhai María bajtársnő eltűnt, vajon lehet, hogy már halott a falu helyi zapatista képviselő felesége vagy vót felesége?
Amint beértem a faluba, beszéltem a képviselő társunkkal, Genaróval, aki néhai María férje vagy egykori férje. Jó van no, nem néhai… még. Genaro szerint tűzifáért ment, oszt azut mán nem tért vissza. Kereste pedig. Nem tanálta, mer ha megtanálta vóna, nem fordult vóna a Parancsnoksághoz. Mindez vagy három hete történt. De minek nem jelezte azonnal? Mer azt gondolta, majdcsak előkerül. Mer nem tudta, hogy merre csatangolt el. Mer csak. Mer keressem meg én. Lehet, hogy elrabolta a hadsereg vagy a félkatonai alakulat vagy meghótt. Ki fogja megcsinálni neki a kukoricalevest és a kukoricalepényét? Ki fog vigyázni a gyerekekre?
Elbúcsúztam. Ahogy láttam, inkább afelől aggódott, hogy ki készíti el neki az ételt, nem pedig az elhunyt sorsa felől. Nem azér hiányolta, mer annyira szereti, hanem mer nem vót, aki elvégezze a munkát. Azut elmentem a patakhoz, ahol az asszonyok szoktak mosni, és ott tanáltam Eulogia komámasszonyt.
A keresztfiammal, Heribertóval vót, valamit mosott éppen. Beszédbe elegyedtem Eulogia komámasszonnyal, mer ő amolyan mindentudó. Azt mesélte, hogy mielőtt eltűnt, néhai María, aki akkor még nem vót megboldogult, már nem járt a Nők a Méltóságért Egyesület gyűléseire, éppen akkor, amikor kinevezték, és Eulogia elment hozzá, hogy kitudakolja, mér nem jár a gyűlésekre, mire María azt felelte, hogy „csak nem hivatnak”, és mást nem is mondott, mer ekkor éppen megérkezett Genaro, és María elhallgatott, csak őrölte a kukoricát. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte a hegyekben tűnt-e el María, mire így felelt:
– Hogy a csudába tűnt vóna el, ha úgy ismeri az ösvényeket és a csapásokat, mint a tenyerét?
– Szóval nem tévedt el – válaszolom.
– Nem – feleli.
– Hát akkor? – kérdem.
– Szerintem a Nagykalapos vitte el – mondja.
– Ne bomoljon, komámasszony! – feleltem. – Maga mán nagyocska, és még mindig hisz az efféle mesékben?
– Hát látja maga is, komám, hogy történnek furcsa dolgok, mint például Ruperto feleségével – erősködik Eulogia.
– Jaj, komámasszony! De hát azt nem a Nagykalapos vitte el, hanem Miguel. Tán nem emlékszik, hogy a sparhelt alatt tanálták meg őket együtt, úgy, ahogy az anyjuk a világra hozta őket? – felelem.
– Jól van – mondta Eulogia –, de aztán vannak ám egyéb történtek is a Nagykalaposról. Olyanok, amik szerintem igazak.
Nekem nem vót több vesztegetnivaló időm, hogy elmagyarázzam Eulogia komámasszonynak, hogy a Nagykalaposról szóló történetek csupán csacska mesék, úgyhogy a rekettyéshez vezető ösvény felé vettem az utamat. Mán csaknem kiértem a faluból, amikor valaki megszólított:
– Nicsak, Elías Contreras! – megfordultam, hogy lássam, ki szólt, és Tacho koma vót az, aki a faluba tartott, hogy tereferéljen.
– Mi járatba, Tacho? – köszöntöttem.
Ottmaradtam vele beszélgetni kicsit a neoliberizmusról, a globalizációról meg effélékről, de eszembe ötlött, hogy csak három napom van a megboldogult María ügyére, ezért sietősen elbúcsúztam Tachotól.
–Na, megyek – mondtam.
– Á, szóval megbízásod van? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
– Isten veled, Don Elías – mondta.
– Veled is Don Tacho – feleltem, és útnak indultam.
Ahogy a vetéshez értem, eleredt az eső. Rajtam meg nem vót kabát, úgyhogy elkáromkodtam magam, igaz, nem védene az esőtől, de legalább melegítene. Kitartóan követtem a rőzsegyűjtők ösvényét. A csapás sokszor elágazik, mint egy fa ágai. Mindent tűvé tettem, de nem tanáltam semmit, amiből kiderült vóna, hogy mi lett a valószínűleg megboldogult Máriával. Lementem a folyóhoz, leültem egy kőre, oszt megettem a kukoricalepényemet. Ott ért az este. Telihold vót, mégis használnom kellett a zseblámpámat, hogy visszatanáljak az országútra. Egy régi csapást követtem. „És most” – gondolkodóba estem, és csak néztem a bozótkéssel levágott ágakat, mint egy tökfilkó. Bozótkés. Bozótkés! Ez az! Nem tanáltam sehul az állítólagosan elhunyt bozótkését, amivel tűzifát ment vágni. Akkor jutott eszembe, hogy ott, ahun a Genaróval találkoztam, a viskó oldalánál sorakozó tűzifa-kupac tetején láttam egy bozótkést. Jó adag tűzifa vót ott, akkor meg vajon minek ment el megint tűzifáért a már nem is annyira megboldogult María, ha egyszer még jó időre való elég vót? Akkor ötlött az eszembe, hogy Máriát nem eltüntették, hanem ő maga tűnt el. Vagyis elszökött.
Miután számot vetettem, elindultam Entre Cerros felé az országúton, és egy kávé után kényelembe helyeztem magam Eulogia néném csűrjében. Alig aludtam valamit. A chasquisték3 és az aggodalom miatt alig gyütt álom a szememre. Ha nem tudok elaludni, sokat gondolkozom. Sara mindig megdorgál, hogy túl sokat gondolkozom. Erre én azt szoktam mondani neki, hogy ilyen fából faragtak. Szóval sokat töprengtem ezúttal is. Hogy lehet, hogy María nem halt meg, nem rabolták el, hanem magától tűnt el, és hogy vajon merre csatangol, és hogy azér tűnt-e el, mer nem akarta, hogy rátaláljanak, és talán olyan helyre ment, ahol senki sem találhat rá.
Hajnalba eleredt az eső, úgyhogy kölcsönkértem egy kabátot Humberto komámtól. Otthagytam felmálházva az öszvért, oszt elindultam Caracol de la Realidadba. Amint megérkeztem, felkerestem a Jó Kormány Tanácsot. Először a Felügyelő Tanács elé vezettek. Ott vót a Mister és Bruce Lee. Aszontam nekik, hogy nyomozói megbízásom van, és a Jó Kormány Tanáccsal szeretnék beszélni. Bevezettek. A Tanácsba megkérdeztem, hogy van-e információjuk a falusi női közösségekről. Adtak egy listát. Semmit nem tudtam meg belőle. Visszaadtam nekik.
– Mit keresel egyáltalán? – kérdezték.
– Nem tudom – feleltem, mer szín tiszta igaz vót, hogy magam se tudtam, mit keresek, de biztosan tudtam, hogy rájövök, amint megtanálom.
– Meglehetősen zavarosak a gondolataid – mondták a tanács emberei.
– Biza – válaszoltam.
– Szóval nem tanáltad meg, amit keresel? – kérdezték.
– Hát nem – feleltem.
– De ezen a listán rajta van minden női közösség – mondta egyikük.
– Igen, mindegyik… kivéve egy, amelyik éppen most alakul – tette hozzá egy másik.
– Ó, igen, de az egy új terület, csak most formálódik, még nincs önálló tanácsuk, de a nők már szerveződnek – felelte az előző.
– Nos, igen, a nők szerveződnek először, ha késlekedünk a harccal, az csak a férfiak miatt van, mer olyan csekély az agyuk – mondta a tanács egyetlen női tagja. Mi, férfiak pedig csöndbe maradtunk.
Éreztem, hogy ezúttal megtanálom, amit keresek, úgyhogy rákérdeztem:
– Aztán hun is van az a most alakuló közösség?
– Ceiba régióban, Tres Cruces falujában, amarra, a Comitán felé vezető országúton – mondta a bajtársnő.
Kölcsönkértem Bruce Lee kancáját, oszt elindultam Tres Cruces felé. Útközben beesteledett, a kanca meg minden árnyéktól megrettent, úgyhogy kikötöttem egy tanyán, és gyalog folytattam utamat. Mán a második nap is a végéhez közeledett, így hát futásnak eredtem. Akkor értem a faluba, mikor a hold mán a pályája felénél járt. Megkerestem a helyi képviselőt, osztán bemutatkoztam. Egy pillanatra eltűnt. Gondolom azér, hogy ellenőrizze rádión keresztül, hogy valóba az vagyok-e, akinek kiadom magam, mer kisvártatva igen elégedetten tért vissza, és még vacsorával is megkínált. Ittunk egy kávét és ettünk egy banánt. Ahogy végeztünk, a munkáról kérdeztem, mire azt felelte, hogy nagyjából rendbe van, a közösség néha kedvét veszti, de a politikai beszédek után rendszerint újabb lendületet vesz.
– Az asszonyok közösségében viszont valamivel jobb a helyzet, mert Abril lelket önt bele – mondta a képviselő.
– Ki fia borja ez az Abril? – kérdeztem.
– Nem fia, hanem lánya – felelte.
Kortyoltam egyet a kávémból, és vártam. Ő folytatta:
– Abril egy bajtársnő, aki három hete érkezett, azt mondta, hogy női küldött. Lucha asszonyság házában szállásoltuk el, mert ő egyedül van, mióta Aram meghalt. Ott él ez az Abril és azt hiszem, jól forog az esze, mert igencsak szeretik a faluban az asszonyok. Minden héten összegyűlnek, a politikáról meg a tennivalókról beszélgetnek. Azt hiszem, még azt is kérvényezték, hogy jegyezzék be őket a Jó Kormány Tanácsába.
Elbúcsúztam a képviselőtől, és aszontam neki, hogy a templomba éjszakázom. Félvállról megkérdtem, hogy hol lakik Lucha asszonyság. Azt válaszolta, hogy a falu szélén, a domb mellett, úgyhogy megtudtam, melyik Lucha asszonyság háza. Egy cseppet vártam. Nem sokat. Az ajtó kinyílt, először egy árnyékot láttam meg, amely a hold fényében egy nő alakját öltötte.
– Jó estét, María – köszöntöttem a kút mögül. Egy pillanat múlva lehajolt egy kőért, szembe fordult velem, és így szólt:
– Nem María vagyok, a nevem Abril. – Csak csendben néztem, és arra gondoltam, hogy más nő megijedt vóna, sikított vóna vagy elfutott vóna, vagy mindkettő. De ő kész vót szembenézni egy idegennel. Egy ilyen nő nem állja meg csendben, ha valami nem tetszik neki. És nem él olyannal, aki rosszul bánik vele. Anélkül, hogy levettem vóna a szemem a kezéről, amiben a követ szorongatta, nyugodtan így szóltam hozzá:
– Elíasnak hívnak, és vizsgálóbiztos vagyok. Azért jöttem, hogy kiderítsem, mi történt egy María nevű asszonnyal, aki Entre Cerros falujából tűnt el. A férje aggódik érte.
Ő, még mindig a kővel a kezében így válaszolt:
– Nem ismerem Entre Cerros faluját, és ezt a Máriát sem, sem Genarót, a férjét.
Ezen a ponton felbátorodtam.
– Én nem mondtam, hogy a férjét Genarónak híjják.
Erre gondolom, elsápadt, láttam ugyan az arcát, de nem tudtam kivenni, hogy elsápadt-e. Egy hosszadalmas csönd után, miközben megragadott egy bunkósbotot a szabad kezével, elszántan így szólt:
– Nem hagyom, hogy elhurcoljanak.
– Nem azér jöttem, hogy bárkit is elhurcoljak, bajtársnő. Csak nyomozok – mondtam neki, és sarkon fordultam, hogy távozzak.
Alig tettem néhány lépést, amikor meghallottam a hangját:
– Nem jön be enni valamit? Lucha asszony tamalt4 készített…
Abril-María elmesélte történetét, Lucha asszony kezében pedig várt rám…
Egy kávé
– A Sup már vár – mondta egy zendülő bajtársam a parancsnokság bejáratánál, aki a postán szolgált. A megkötött lovak mellett állt a Sup, éppen pipázott. Megölelt, kávéval kínált, és leültünk egy farönkre. José alezredes is ott vót. Mindenről beszámoltam nekik. Mer Máriával, vagyis Abrillal nagyon rosszul bánt a férje, nem hagyta, hogy közénk járjon, meg igencsak féltékenykedett. Amikor a férj, Genaro megtudta, hogy kinevezik a női közösségbe, még meg is ütötte. Az asszony jelentette a problémát a falugyűlésnek, de nem tudtak megegyezni, oszt a dolgok ugyanúgy folytatódtak. A gyermekeik nagyok, mán nincs rá szükségük. A Nők Forradalmi Törvénye szerint pedig neki joga van a fejlődéshez. Miközben a María mesélt, Lucha asszony egyetértően bólogatott, és ökölbe szorította a kezét, mint aki nagyon elszánt. És hát Abril, aki María, beleunt, hogy úgy bánnak vele, mint egy kutyával. Mielőtt elment, egy jó adag tűzifát hagyott Genarónak, csak hogy lássa, hogy nem azér megy el, mer lusta asszony. Azér ment el, mer már nem bírta tovább. És az Nők Forradalmi Törvénye kimondja, hogy joga van kiválasztania párját, vagy azt, hogy akar-e párt vagy nem. Elment Tres Fuentesbe, mer a nők egyik gyűlésén korábba megismerkedett Lucha asszonysággal, és tudta, hogy rá számíthat. Tudja, hogy hibát követett el, amikor azt hazudta, hogy a Női Küldöttség tagja, de ez jutott eszébe, hogy bejuthasson a faluba. Nevet változtatott, és Abrilnak hívatta magát, mer április a harcoló nők hónapja. Nem világosítottam fel, hogy a harcoló nők hónapja a március, mer mindketten nagyon bátraknak tűntek. Majd másvalaki felvilágosítja őket akkor, ha kicsit megnyugodtak. Abril elfogadja a büntetést azér, mer azt hazudta, hogy a Női Küldöttség tagja, de nem megy vissza, mer nem akarja, hogy rosszul bánjanak vele. Mer ő zapatista, és úgy is akar viselkedni, mint egy zapatista.
A Sup és az alezredes szótlanul hallgatták a mondandómat, a Sup végig csak tömködte és gyújtogatta a pipáját. Mikor befejeztem, így szólt:
– Kész meglepetés! Genaro társunkat a képviselők gyűlésén ismertem meg, jól beszélt, és elszánt zapatistának tűnt.
Én erre eszontam:
– Nézze, Sup, ismer valakit, aki nem lehetne zapatista ideig-óráig?
Elfordította a fejét, mint aki gondolkozik.
– Hát mennyi időre van szükség, hogy valaki zapatista legyen? – kérdezte, miközben segített felnyergelni az öszvért.
– Olykor több mint 500 évre – mondtam neki, és igyekeztem útnak indulni, mer a falum a világ elég félreeső részén található.
Fent a nap úgy járt az égen, mintha emésztené a…
Szükség
Az ég fokozatosan beburkolózik a fák tetején gubbasztó sötétségbe. A Sup egy felhő útját fürkészi, közben kialudt pipáját rágcsálja.
– A nők ügyében még sok a tennivaló – mondja az alezredes.
– Sok – válaszolja a Sup, és az eset dokumentumait egy „Elías: Vizsgálati Megbízások” feliratú, vaskos mappába helyezi.
Közben valaki, távol innen egy lezárt borítékot kap. A feladónál ez áll:
Mexikó délkeleti hegyeiből
Subcomandante Insurgente Marcos
Mexikó, 2004 novembere
