B
Gaál Viktor:  Varázserdő, Tekapo, 2007, 227 oldal, 2490 Ft

A Varázserdő egyszerű, kellemes, vasárnap délutáni olvasmány, nem kell különösképpen rákészülni; na persze nagyobb élvezettel botorkálunk majd végig az avaron, ha mégis megtesszük. Ez egy jó kis fantasy regény. Nem annyira ponyva, mint amennyire szépirodalom szeretne lenni.

Gaál Viktor amolyan ezermester,  a borítótervtől kezdve a szerkesztésig, kiadásig, minden a saját keze munkája. Megbecsülendő ez a teljesítmény, bár én szürkésbarna borítója alapján (rajta egy vörös tölgyfalevéllel, melynek erezetéből egy meztelen női test bontakozik ki) nem vettem volna meg a kötetet. Nyilván ez arra is visszavezethető, hogy rémesen felületes tudok lenni. Regényében nincsenek túlbonyolított megoldások: a nagybetűs Város alatt él, létezik, alakul egy végeláthatatlan, ősi erdő. Sok titokzatos lényt rejteget, de nekem úgy tűnt, mintha az erdő maga is egy hatalmas, amolyan Solaris-féle élő organizmus lenne. Állandóan változik, kitágul, lélegzik, elnyel. Mint ahogy az olvasót is. Kicsit zavart mondjuk, hogy néha eszméletlen sablonos megoldásokkal találkoztam. Ilyen mellékszereplőkkel, mint „a Kölyök”, vagy „Fehér Farkas”, aki régebben elit katona volt, most pedig nagymagányosan az erdő ösvényeit rója, szerintem, nem lehet sokkal tovább, mint az utca túloldalára jutni.

De attól még élvezettel olvastam, ahogy a Város lakói, megfáradva életüktől, munkájuktól idemenekülnek, őszinte tisztelettel és áhítattal lépkednek végig a levéltakarón. Azok pedig, akik tudják, hogy miért keresték fel az erdőt, egyre mélyebbre merészkednek majd, és idővel részei lesznek ennek a csodálatos, de sok esetben végzetes helynek. Ugyanis itt szabályok léteznek. Csak három, de azokat kötelező betartani. Ha nem…

Aztán eljutottam a 115. oldalig és hirtelen magam sem értettem, hogy milyen eszméletlenül gyorsan tudok olvasni, ugyanis lapoztam egyet és láss csodát a 175. oldal várt rám. Állj, vissza! 115. oldal, üres lap, 175. oldal. Bizony, ádáz nyomdai merénylet áldozata lettem, így jóformán a drámai bonyodalomról lemaradtam.

Honlapján (www.gaalviktor.hu) azt állítja a szerző, hogy „a legszörnyűbb, ami valakivel megtörténhet, ha meghal benne a gyerek.” Olvassunk csak bele a Varázserdőbe, azonnal rájövünk, hogy ezek nem üres szavak, hiszen gyermeteg odaadás lengi körül minden egyes sorát. Érdemes ebben az erdőben bolyongani, eltévedni, beszippantani a moha és az avar szagát és legalább egy szürke délután erejéig megfeledkezni a Városról. Aki odavan Tolkien természeti képeiért, vagy netán Magus-regényeken szocializálódott, annak telitalálat a Varázserdő.