C
Peter Weiler. A Márai-véletlen. Athenaeum, 2008, 380 oldal, 2990 Ft.
A Márai-véletlen műfaja misztikus krimi; misztikus annyiban, hogy a történet egyes mozzanatait, fordulóit természetfölötti jelenségekkel lehet magyarázni, krimi pedig azért, mert akadnak benne bűnügyek: betörés, műkincsek nem egészen legális birtoklása, cserbenhagyásos gázolás, emberrablás. Ami – többek között – nem ártott volna a regénynek, az egy szaftos gyilkosság.
A könyvajánló a Da Vinci-kódra és Agatha Christie-re hivatkozik. Az utóbbi regényeit jól ismerem, pontosabban kiismertem. Agatha Christie néhány jellegzetes vonással felvázol egy jellegzetes karaktert vagy inkább típust; a nyomozófigurákra fektetett nagyobb hangsúlyt, ami érthető is, hiszen Miss Marple tizenkét, Poirot pedig harminc-negyven regényben szerepel, míg Lady X., valamely vidéki kúria úrnője vagy Mr. Y., befolyásos üzletember jó esetben csak egy bűnügybe keveredik bele. Mestere még a látszólag kibogozhatatlan, valójában persze rendkívül egyszerű bűntények kiagyalásának, az összefüggéstelennek vélt cselekményelemek és bűnjelek elhintésének, majd megfelelő sor- és időrendben való összerakásának. A fent felsoroltakat bármelyik bűnügyi regénytől, krimiírótól elvárhatjuk, Agatha Christie sem ezért különleges; én például a leheletfinom humora miatt kedvelem.
A Márai-véletlen bizonyos mértékig megfelel a kritériumoknak: (többnyire) ügyesen bontja ki és varrja el a cselekményszálakat, adagolja a feszültséget, és bevallom, nem is sejtettem, ki a főgonosz. A szereplőket illetően viszont nem sok jót tudok mondani. Vannak ugyebár a látszatra tökéletes életet élő szépek és gazdagok, mint például Pamela és családja, valamint az a néhány pszichopata, és kész. Aztán, amint az már lenni szokott, kiderül, hogy Ken és Barbie háza táján sem rózsaszín minden, de ez sem árnyalja a figurák személyiségét, jellemét − már ha volna nekik olyan. A szerelmi szálat Pamela és Paul lassan szárba szökkenő kapcsolata képviseli, amely egy unalomig ismert sémát követ: a szép és okos lány azt hiszi a szép és okos fiúról, hogy jó is, aztán félreért valamit, melynek következtében a jó fiúról azt véli, hogy rossz, emiatt a lány belekeveredik valami kalamajkába, amiből természetesen a félreismert fiú menti meg. Nem ritka a bűnügyi irodalomban, hogy a hivatalos nyomozó szervet vagy a detektívet magánszemély helyettesíti; ezt a szerepet Paul tölti be a regényben (igen, tudom, a rendőrség is keresi Pamelát, de ez most lényegtelen), s mivel a nyomozó figurája az egyik legfontosabb a krimikben, bosszantó, hogy Paul karaktere annyira jellegtelen; a tanulmányain kívül annyit tudunk meg róla, hogy szereti Pamelát és utálja a patkányokat.
A történetet Pamela beszéli el; egyes eseményeknél értelemszerűen nem lehetett ott, erre pedig a regény elején reflektál, ha pedig ez nem lenne elég, a fejezetcímek alatt jelzi, hogy Paul az elbeszélő. Az elbeszélőváltogatás az időkezeléshez is kapcsolódik; a cselekmény egyes szálai a múltba nyúlnak; ezekre a múltbeli eseményekre részben Paul nyomozása során derül fény, részben Pamela „meséli el” akkor, amikor éppen ezekkel kell megmagyarázni valamit, meg amúgy is kapóra jön, hogy elvágja az egyik szálat és ezáltal csigázza az olvasók kíváncsiságát. Mivel Pamela az elbeszélő, gondolhatunk arra, hogy a női nézőpont valami pluszt ad a sztorihoz, de ezt nem állíthatnám. Az ő szerepe tulajdonképpen annyi, hogy ő bolygatja fel a majd húsz éve szunnyadó sötét titkokat, majd miután alaposan belekeveredett, gyakorlatilag vízszintesben tölti az időt, többnyire eszméletlenül. És ha már a női nézőpontot említettem, engem idegesít, hogy a regény világában a nők babakocsit tologatnak, míg a férfiak üzleti ügyeket beszélnek meg, este pedig anya főz, apa olvasgat – bár ezeknek a cselekményben nincs akkora jelentőségük.
A misztikus szál kulcsa egy indián legenda. Ennek elmesélése a legjobban sikerült része a regénynek; ezen a ponton tényleg hátborzongatóvá válik a regény. Ez a magyarázata a regényen végigvonuló testvér-szimbolikának is: kis túlzással afféle indián Káin és Ábel-történetet kell elképzelni. A testvér-motívum jó ötlet és következetesen végig van vezetve, kár, hogy a rejtély végső megoldása annyira elmaszatolt, és igazából agyoncsapja a történetet, mert annyira általános, hogy bármit lehetne vele magyarázni. Valamint hiányolom annak a magyarázatát, ki az a furcsa kislány, aki szerepel az indián legendában, és napjaink Philadelphiájában is felbukkan? Oké, valószínűleg egy szellem, de ez azért mégiscsak elvarratlan szál, ami a krimik esetében nagyon zavaró.
A mi Márainkat pedig címbe emelték, amiből arra következtethetnénk, hogy kulcsfigura a regényben, de ez nincs így. Ugyanannyi a szerepe, mint bárki másnak, aki belekeveredett az ügybe. Az öreg, magányos Márai alakja szeretettel van megrajzolva, ez igazán kedves gesztus, én azt sem érzem tiszteletlenségnek, hogy utolsó hónapjait egy kedves, vonzó idős hölggyel való randizgatás aranyozza be; de hiába keverték bele a valóban élt magyar írót annyi szálon (az ötszáz Márai-kötet, Rita, a Márai után kutató magyar újságírónő belépése a cselekménybe, a Marianne Fibionénak ajándékozott „gyilkos” szobor) annak igazából nincs sok jelentősége, hogy ő Márai Sándor, lehetne akárki más – viszont még mindig ő az egyetlen rokonszenves figura a regényben; a többiek annyira jelentéktelenek, hogy sem szeretni, sem utálni nem tudom őket. Kicsit kevesebb bonyodalommal, kidolgozottabb karakterekkel és főleg több humorral jobban is sikerülhetett volna ez a könyv, és én tényleg nem vagyok vérszomjas, de miféle krimi az, amelyben az egyetlen valamirevaló gyilkosságot a végére hagyják, és az is meghiúsul? Ami pedig a Da Vinci-kódot illeti, a Márai-véletlennek annyi köze van hozzá, hogy a rejtély megoldásához műalkotásokon át (is) vezet az út – de az jóval nagyobbat üt, hogy Jézus leszármazottai ma is élnek (meg hogy egyáltalán vannak leszármazottai), mint két mágikus szobor.
