Az elmaradhatatlan Péterfy-szelfi
Péterfy Gergely link bölcsészéveiről sztorizott, Barnás Ferenc filozófiai problémákat feszegetett, Esterházy Péter csendperformansszal sokkolt, Csaplár Vilmos furcsa múzsáját mutatta be, Spiró György pedig elárulta, hogyan lehetett volna híresebb és gazdagabb, mint Dan Brown. A sántakutya igazmondó show irodalmi különkiadásán a Margó Fesztiválon öt Aegon-díjas író próbált őszintén mesélni életről és irodalomról.
Teltház volt a Dumaszínházban A sántakutya estjén: sokan voltak kíváncsiak arra, mit kezd azzal a helyzettel egy Aegon-díjas író, ha a színpadra állva önmagáról és a díjnyertes regényéről kell mesélnie, ráadásul csakis az igazat mondhatja. Idén tíz éves az előző év legjobb könyvét díjazó Aegon-díj; a szervezők már A sántakutya első estje óta szerették volna, hogy a Margóra megvalósuljon egy különkiadás öt Aegon-nyertessel. Mivel időben visszafelé haladunk elsőként mindjárt színpadra is lép a 2015-ös nyertes, Péterfy Gergely.
Péterfy Gergely és a „rettenetes halogatások” története
Fotó: Valuska Gábor
„Általában szomorú könyveket írok, úgyhogy nagy teherként nehezedik rám, hogy itt viccesnek kell lenni. Az meg, hogy még őszintén is kell beszélni, amit egyébként soha nem szoktam, tovább nehezíti a helyzetet.” – kezdi monológját Péterfy Gergely, aki azt is elárulja, hogy az elmúlt hónapokban annyi mindent összefecsegett A kitömött barbárról, hogy már maga sem tudja egészen biztosan, hogyan írta meg a könyvet. Egy biztos: valamikor 1990-ben éppen egy sötét szobában élte a bölcsészhallgatók hedonista életét, amikor teljesen véletlenül a kitömött néger, Angelo Soliman történeténél nyitotta ki Kazinczy Ferenc levelezését. Már ekkor tudta, meg kell írnia ezt a történetet, ám valahogy mindig akadt fontosabb dolga, és csak a hajnalonkénti sóhajtozás maradt: „Bezzeg, ha akkor nekiálltam volna...!” Végül az mozdította előre a dolgokat, hogy a vidéki egyetemen, ahol elvileg tanított (gyakorlatilag inkább elbliccelte az órákat) szóltak neki, hogy meg kell írnia a doktori disszertációját, különben nem maradhat ott tovább. Így került egy ösztöndíjjal Bécsbe, ahol végre tényleg elkezdett Angelo Soliman után kutatni. Először a disszertáció született meg 2007-ben, majd újabb bibliai hét év kellett, mire végül megírta a regényt is. „Nem tudom egyébként, mennyire jó ez a könyv, de úgy tűnik, hogy önök szeretik” – teszi hozzá még Péterfy.
Barnás Ferencet még a kiállításmegnyitók hiénái is inspirálták
A 2013-as nyertes, Barnás Ferenc kicsit zavarban van: még sosem beszélt ennyi ember előtt. Igaz, egy időben tanított középiskolában, de hát ott legalább lehetett közben álmodozni – itt még azt sem lehet, hiszen köti a témája: a Másik halál című könyv. Mégis, arról, hogy hogyan íródott a regény, nem szívesen beszélne, mert nem akarja kiszolgáltatni sem a könyvet, sem önmagát. Bár az is igaz, hogy valószínűleg ha akarna, se tudna elmondani mindent, hiszen valamit elmondani mindig nagyon bonyolult. Őszintén beszélni pedig még ennél is nehezebb, ráadásul ez esetben még – Wittgenstein és Heidegger nyomán – az igaz és a valódi viszonyát sem ártana tisztázni. Végül erre nem vállalkozik, hanem inkább beszél egy kicsit a Másik halál írása közben végzett teremőri munkájáról, majd a kiállításmegnyitók pogácsára specializálódott nyugdíjas hiénáiról kezd mesélni. Szerinte, bármilyen furcsán hangzik is, ezek az emberek részei a budapesti művészeti életnek, ráadásul az ő regényének megszületését is inspirálták.
Esterházy Péter: „Nagyon nehéz csendben lenni”
Barnás után Esterházy lép színpadra, aki 2011-ben nyert az Estivel. Kijön a közönség elé, leül – és hallgat. Aztán feláll. Sétálgat. Nem mond semmit. „Te, ez mindjárt kimegy.” – hallatszik valahonnan hátulról. A csend egyre kínosabbá válik, bár a legtöbben azért reménykedő mosollyal néznek az íróra. Vakuk villognak, székek recsegnek. Valaki figyelmeztetően köhög, mások időről időre felnevetnek. „Ez most valami belső monológ, vagy mi?” – kérdezi megint az előbbi férfihang. Végül aztán Esterházy a szájához emeli a mikrofont, és beszélni kezd. „Tizenöt percen át akartam ezt csinálni, de aztán végül nem bírtam, pedig jó ötletnek tűnt.” Majd hozzáteszi: „Nagyon nehéz csendben lenni.”
Ezután apró anekdoták következnek a csend kulturális szerepéről: izlandi, mexikói, svédországi utak kerülnek elő. Esterházy azt is elárulja: az ilyen találkozók alkalmával nagyon nehéz, hogy az író hirtelen beszélő emberré váljon, hiszen egyáltalán nem egyértelmű, hogy aki jól ír, az szóban is jól tud kommunikálni – sőt, a legtöbbször nem így van. Az Estiről egyébként nem sok szó esik, de azt azért elmeséli, hogy egyszerű énnovellákat kezdett átírni úgy, hogy Esti legyen a főszereplő: a szövegek ezáltal már mindjárt másképp működtek, sőt, Kosztolányi Esti Kornéljával is azonnal kapcsolatba léptek. Mert ez az irodalom lényege: a tradíció, a kapcsolódás. Egy lakatlan szigeten felnőtt ember még akkor sem tudna irodalmat létrehozni, ha esetleg valahogy megtanulna írni-olvasni, mert nem tudna milyen hagyományhoz kötődni – véli az író.
Csaplár Vilmos múzsája egy részeges állatorvos volt
A 2010-es győztes, Csaplár Vilmos sem sokat beszél a Hitler lányáról: azokról az apróságokról, melyek a regény írásakor megihlették, viszont annál hosszaban mesél. Az egyik ilyen élménye, hogy a 2000-es évek elején egy svábhegyi vendéglőben találkozott egy pincérrel, aki annak idején többször kiszolgálta magát Hitlert is. Más esetek még ennyire sem kötődnek a regényhez, ugyanakkor mégis nagy mértékben inspirálták. Ilyen volt az az autóbaleset is, amely során megismerkedett egy lepsényi állatorvossal. A férfi részegen nekihajtott az autójának, de aztán könyörgött, hogy ne jelentse fel, hanem intézzék el inkább a dolgot kézpénzben. Mivel nem akart pereskedni, belement az alkuba, ám később kiderült: a férfi alkoholista, a jogosítványát már régebben elvették, dolgozni jó ideje nem jár, ráadásul pénze sincs. A lecsúszott orvos egy ideig mégis küldött neki kisebb összegeket, aztán ez is abbamaradt, ő pedig szidhatta magát, amiért belement ebbe a kétes megoldásba, ami ráadásul bűncselekmény is. Több hónapon át kísértette a férfi alakja: mégis, ebben az időben haladt a legjobban a Hitler lánya írásával. „Ma már csak úgy hívom őt, hogy a múzsám.” – mosolyog.
Spiró György szerint konstans tehetség nem létezik
Spiró nyert a legrégebben: 2006-ban, a Fogsággal. „Pedig sosem akartam regényt írni, mert az hosszú, és nehéz megírni” – kezdi el a történetet. Miután a Kerengő mégis megszületett, már muszáj volt folytatni a sort, hogy megmutassa: tud ő jobbat is. 1991-ben írói válságba került, ráadásul a szolnoki színház anyagi gondjai is gyötörték: figyelemelterelésként kezdett bele egy Jézus-regénybe, mely a feltámadás tényét magyarázta volna meg racionálisan. A történet alapötletet szerint ugyanis a Bibliában Ikerként emlegetett Tamás tulajdonképpen Jézus ikertestvére volt, és halála után ő vette át a Mester szerepét. „Ha ezt megírtam volna, most híresebb és gazdagabb lehetnék, mint Dan Brown, mert az ő ötleteinél azért még ez is jobb.” – viccelődik – „Aztán rájöttem, hogy a hitet nem lehet racionálisan megmagyarázni.” Bár a regényt abbahagyta, az ahhoz gyűjtött anyagokat később mégis felhasználta – ekkor már tudta, hogy a mindennapi emberekről akar írni. Így született meg a Fogság. „Ebből is látszik, hogy a tehetség nem konstans valami. Ha nem elég jó a tartalmi és a formai ötlet, nem lesz jó a regény sem. Ráadásul minden munkánál a nulláról kell kezdeni mindent: hiszen az, hogy valaki elismert író, egyáltalán nem garancia arra, hogy minden műve remekmű” – foglalja össze végül a tapasztalatait. „Megírni egyébként valószínűleg sokkal izgalmasabb volt a Fogságot, mint elolvasni, de hát nem kívánhatom önöktől, hogy tizenkét évet eltöltsenek ilyen kutakodással."
