B
Stephen King: Dolores,Európa, 2006, 260 oldal- Stephen King-sorozat - 1900.-
Ez a könyv a XX. század vége amerikai prózájának a feminista-tematikát tekintve legjelentősebb regénye. Ennyit arról, hogy King munkássága mennyire tekinthető csupán irodalmi rágóguminak. Nem mintha nem élne a bevált műfaji blikkfangjaival, a hátborzongató sejtetéssel, a pusztító erejű csúcspontokat megelőlegező tragikus expozíciókkal, meg a túlírás határát nyalogató figurafestéssel. De még szerencsére a határon belül marad, öncélúságával nem fullasztja unalomba a történetet, mint az későbbi produktumainál tapasztalható.
A Dolores arról szól, hogyan csinál a nőkből vén kurvákat a világ. És úgy szól erről, hogy a vénkurvaságukat nem veti szemükre, mert az természetes következmény, elkerülhetetlen rossz, amivel számolni kell – de nem feltétlenül leszámolni, sőt. Illúziók, szentimentalizmus nélkül mesél erről a világról, amelyik ugyanilyen könyörtelenül – mert tudattalanul, szenvtelenül, hisz ilyesmije a világnak nincs, mivel nincs senki, aki irányítaná – csavarja és csavarja az életek satuját. Hogy mire kihullik belőle, akit ez a satu közrefog, amivé válik, az gyakran éppen az ő számára a legszörnyűségesebb. Aztán megbékél vele, sőt, éppen ennek segítségével száll szembe a bármiféle elnyomással.
A hatvanöt éves Dolores Claiborne egy rendőrségi kihallgató-szobában meséli el élete történetét. Egyszerű, buta, dolgos fiatalkorát; azt, hogy hogyan választott magának a férfiak közül – a lehető legrosszabb embert -; és felnőttkora keserűségét, fájdalmát, amely szép lassan borzalommá változott. A férje mocsokságából, szemétségéből következő szenvedésről beszél egy olyan nő, aki tisztában van a korlátaival és az erényeivel, és egy pillanatig sem szeretne többet, mint amennyi minimálisan kijár neki. A boldogság felől nincsenek illúziói. Csak egy adekvát életet szeretne.
Csakhogy a férje piás rohadék, aki már a tizenöt éves lányukat taperolná, ha az asszony nem lépne közbe, és lenyúlja a gyerekeik véres verejték árán összekuporgatott egyetemi tandíját. Dolores tudja, hogy ez így nem mehet tovább, és egyetlen módja van annak, hogy a baromállattól megszabadulhasson…
Aki úgymond megadja neki a végső lökést a gyilkos döntése felé vezető úton, az az a nő, akitől a legkevésbé vár jótanácsot: Vera, a munkaadója, a kérges szívű new yorki socialite, aki Dolores szigetén egy hatalmas udvarházban tengeti magányos napjait, és akinek Dolores hosszú évtizedeken át egyetlen valódi támasza lesz. Vera férje elpatkolt, a gyerekei elhidegültek tőle – és bár Doloresnek ott a családja, végső soron ő is egyedül van. Egymásrautaltságukat, furcsa, jéghideg szimbiózisuk szükségességét még maguk előtt sem vallanák be – párosuk, ez a furcsa-torz tükörkép a könyv lelke.
King kettejük látszólagos, gyökeres különbözőségeinek az idő előrehaladtával bekövetkező negálásával, a világ kegyetlenségével szipirtyóságuk segítségével szembeszálló asszonyoknak mintegy szobrot állít – de mellőzve mindenféle nyálas faszságot: ezt a szobrot rücskös fából faragja, baltával. Származzanak bár a lehető legeltérőbb társadalmi rétegekből is, vegyen életük a legeltérőbb kanyarokat, a lényeg marad a végén a lényeg: kurva keménynek, egy férfinál sokkal keményebbnek kell lennie a nőnek ebben a világban, ha nem akarja, hogy eltapossák.
