C+
Naomi Novik: Őfelsége sárkánya. Agave Kiadó, 2008, 330 oldal, 2680 Ft.
Többek között Stephen King és Peter Jackson ajánlja a könyvet. Utóbbi állítja, „az ilyen filmek miatt jár moziba”, és úgy tűnik, erről gondoskodni is fog, mert állítólag ő rendezi majd a Novik fantasy-sorozatából készült film(ek)et. A hölgy észvesztő gyorsasággal ír: az Őfelsége sárkánya 2006-ban jelent meg Amerikában, és ez évre várható az ötödik kötet.
A szüzséről annyit, hogy a tengerésztiszt Laurence váratlanul egy sárkány gazdájává válik, s mivel ez idő tájt a légi csatákban alkalmazzák az óriáshüllőket, Laurence-nek elemet kell váltania, azaz a víz helyett a levegőben harcolnia Bonaparte seregei ellen. A sárkánytartás azonban nem csak azáltal ró több terhet a gazdira, hogy több kaját kell venni, mint egy kutyának: e csodás lények ragaszkodók, állandó figyelmet, törődést igényelnek, így az emberüknek nemigen marad magánélete. Éppen ezért a reptetők és sárkányaik kis közössége Skóciában él és készül föl a csatákra, távol az értetlen tömegtől.
A sárkányosok és sárkánytalanok szembeállítása jó ürügy arra, hogy az író árnyaltan ábrázolja az emberi viszonyokat, a másság el nem fogadásából eredő problémákat, ám ez nem mindig sikerül. Laurence néha fatökű, de azért rokonszenves, Temeraire, a sárkánya egyenesen imádnivaló, kettejük kapcsolata szívmelengető: nem csupán baráti−bajtársi, hanem olykor a szülő-gyerek viszonyra emlékeztet, és ezzel ki is merítettem a regény erényeit. Olyan klisék szúrtak nekem szemet, mint például a szoknyaviseléstől borzadó prefeminista női tisztek, pedig tudjuk, nem a nadrág teszi az emancipált nőt; vagy a sárkányával rosszul bánó, csúnya bácsi, meg sárkányt nem tartó, lelkes fiatal, aki a történet végére karjaiban tarthatja megérdemelt sárkányát. Műfajkeveredésbe sosem szoktam belekötni, most mégis erre kényszerülök, ugyanis a könyv a történelmi regényt és a fantasyt ötvözi, és görcsösen igyekszik elkerülni, hogy valami kapitális baromságot közöljön, amivel elferdítené a tényeket. Nem kell ötösre érettségizni töriből, hogy tisztában legyünk azzal, a napóleoni háborúk idején (meg egyáltalán) nem vetettek be sárkányokat, így sem a fantasztikus, sem a történelmi aspektus nem érvényesül igazán. A csatajeleneteken biztos jót fog izgulni, aki szereti, engem már a (csak a történelmi kor egyezése miatt hozom fel ezt a példát) Háború és béke olvasásakor is jobban érdekelt, kivel kavar Natasa, meg hogyan fejlődik Pjotr-Pierre jelleme, mint Kutuzov akciói, de ez az én bajom.
Ötletes a regényhez mellékelt kamutudományos könyvrészlet a sárkányokról, de nem abból derül ki, hol van a sárkányok erogén zónája. Nem a piszkos fantáziám a ludas, a következő szövegrészletben tényleg arról van szó, amire gondolok: „−Nem, egyáltalán nem fáj. Kérlek, ismételd meg! – Amikor a kapitány óvatosan újrakezdte a cirógatást, Temeraire szokatlan, doromboló hangot hallatott, és hirtelen egész testében megremegett. – Azt hiszem, ez nagyon is kedvemre való – tette hozzá egyre ziláltabban, lecsukódó szemmel.” Ezek után csodálkozik bárki, ha felmerül bennem, a sokadik rész végére „aranyos mutáns kölykök” várhatók, mint a címben idézett rajzfilmben? Hiába, a sárkány mindent pótol, de a sárkányt nem pótolja semmi. Ha kedves egyfejűre vágynék, maradok Süsünél.
