Na jó, akkor próbáljuk meg kávé nélkül. Emlékezetből. Még úgyis dolgozik a tegnapi koffein.
Nincs kedvem itthon meccset nézni. Meg nem is szeretek. Egyedül? Így mostanában csak a háttérben megy, közben elfoglalom magam. Olvasgatok, szerelem a számítógépet. Félhangerőn. Ha harminc-ötvenezer ember sóhajt, vagy ordít fel egyszerre, arra úgyis felfigyelek. Az ismétlésre oda-oda pillantok. Vagy lemaradok mindenről. A múltkor is: a hatvanadik percben elfogy a cigim, eltöröm az egyik műanyag beépítő keretet, szentségelek egy sort, és mire leérek a kocsmába, már kettő-null.
Most is épp a kezdőrugásra toppanok be. Az udvar tele, alig találok helyet. A kivetítőn a csatorna logóját eltakarja egy fenyőfa. Legalább nem kell ügyelni a korrektségre. Különben sem fizettek, így nyugodtan kisatírozhatom a reklám helyét. A többiek persze késnek; őket is annyira érdekli a mérkőzés, mint engem. Pirosak a kékek ellen. Ki az az idióta sárgában? Az ember, aki soha nem gondolhatja meg magát. Aki sohasem tévedhet. A kommentátor hangját inkább csak sejteni. Mintha idegen nyelven – alig beszélem – mondaná. Most már biztosan nem lesznek készre magyarázott emlékeim. A süketnek lekapcsolták a lámpát a szobában. Csak az a néhány sörébe kapaszkodó szorongó hallja és érti, mit mond a szpíker. Nackóban, mint a pályán. Nackóalsó, nackófelső, nackószár, reklámcipő.
Sokáig nem történik semmi. Morfondírozunk csendben. Idegesítő ez a taktikai fegyelem. Ahogy elzárják a teret. Hátrapassz hátrapassz hátán. Vendégek mindenütt. Hova lettek az önző focisták? Pedig mindenki tudja, hogy történnie kell valaminek. Bele van kódolva a rendszerbe. Azért találták ki. És történik is. Megírták előre. Már el is játszották egyszer. A hosszabbítással is kezdhettek volna. Tőlem a tizenegyesekkel. Kisebb lenne a fogyasztás, tudom.
Azért jó ennyi síró férfit látni egy rakáson. Ha valamiért, hát ezért megérte. A durván faragott arcok lapáttenyerekbe temetve, és csak hull a könnyük. For all the wrong reasons.
