Naldini, Nico: Pasolini élete,Sorozat: Életek és Művek,Fordította: Gál Judit,Oldal kb.: 492
Pier Paolo Pasolini (1922–1975) élete és munkássága szinte reneszánsz teljességet tükröz: a művészi és szellemi tevékenység megannyi ágában – az irodalom, a képzőművészet, a film, a filmelmélet és filmszemiotika, a filozófiai igényű nyelvészet és társadalomelemzés terén – merészen újító és maradandó műveket hozott létre, és eredeti gondolatokat vetett fel. A háború utáni olasz irodalom- és filmtörténet meghatározó alakjaként a korszak legjelentősebb költőivel, íróival barátságban, de legalábbis termékeny szellemi kapcsolatban volt. Szinte áttekinthetetlenül szerteágazó, gazdag életművet hagyott hátra. Ezt a hagyatékot tárja elénk kötetében a szerző.
Naldini az elbeszélésbe foglalt tényanyagot „magától beszélteti”. A szövegben rendkívüli bőségben szerepelnek a legkülönfélébb forrásokból, újságcikkekből, interjúkból, bírósági jegyzőkönyvekből, visszaemlékezésekből, Pasolini naplófüzeteiből, leveleiből és az őhozzá intézett levelekből származó idézetek.
Domenico Naldini 1929-ben a friuli Casarsa della Deliziában született, ahol gyermekkorának nagy részét unokabátyja, a nála hét évvel idősebb Pier Paolo Pasolini közelségében töltötte. Édesanyja Susanna Colussinak, Pasolini édesanyjának a testvére volt.
Írt dialektális verseket, regényeket, szerkesztett újságot, rendezett filmet, és valamilyen formában Pasolini minden filmjének a munkálataiban részt vett, életműve javát azonban irodalomtörténész-biográfusként hozta létre. A hovatovább könyvtárnyi Pasolini-irodalomban minden bizonnyal ő a legautentikusabb forrás: 1980-ban Andrea Zanzottóval megjelentette Pasolini kiadatlan verseit és prózai töredékeit (Poesie e pagine ritrovate di Pasolini [Pasolini hátrahagyott költeményei és írásai]), s egy életrajzi visszaemlékezést is közzétett Pasolini fiatalságáról (Nei campi del Friuli – la giovinezza di Pasolini [Friuli mezőin – a fiatal Pasolini], 1984). A Pasolini, una vita című életrajz, melynek magyar fordítását most vehetjük kézbe, 1989-ben jelent meg. 2000-ben Mio cugino Pasolini (Unokatestvérem, Pasolini) című könyvében, majd a Come non ci si difende dai ricordi (Nem védekezhetünk az emlékek ellen) című 2005-ös kötetében, legutóbb pedig a Guanda kiadónál 2009-ben megjelent Breve vita di Pasolini (Pasolini élete röviden) című írásában emlékezik meg a tragikus sorsú művészről.
Pasolini verseit fordította Barna Imre. Az utószót írta Kelemen János. Filmszakmai tanácsadó Zalán Vince.
TETA VELETA
1921. december 21-én Carlo Alberto Pasolini gyalogos hadnagy feleségül veszi Susanna Colussi elemi iskolai tanítónőt. Még a Nagy Háború előtti időkben jegyezték el egymást, amikor a katonai pályafutása elején álló Pasolini őrmestert az Udine járásbeli Casarsa della Deliziába vezényelték. A hosszú jegyesség idején titokban napvilágra jött és csupán néhány hónapot megért elsőszülött fiuk elvesztése örökre kitö - röl te a családi emlékezetből a botrányos esemény nyomait; később született gyermekeik soha nem szereztek róla tudomást. A Colussi család házában népes vendégsereg ünnepli meg az esküvőt, a meghívottak között vannak a falu hadiárvái, a meny - asszony teljes rokonsága, valamint Giulia Drudi, Carlo Alberto édesanyja, Argobasto özvegye. Az idősebb Pasolini után – akiről egy régi címertani per kimutatta, hogy a Pasolini dall’Onda grófi család egyik ágának sarja – a „ravennai nemesi vér” ősi képzetén túl csupán a Carlo Alberto kamaszkora idején apja által eltékozolt családi vagyon – „birtokok és paloták” – emléke maradt, meg a jószágkormányzó, aki az apa halála után fia nevében kezelte, ami mindebből megvolt még. A még ezekben az években is hébe-hóba kézhez kapott szerény járadékból Carlo Alberto gáláns ajándékokat, virágokat és ékszereket vásárol Susannának; ám az ékszerek harminc évvel később maréknyi aranymáznak és színes üvegcserépnek bizonyulnak. Az idősebb Pasolininak rokonai – húgai és ezek gyermekeiélnek Bolognában, akikkel azonban csak nagy ritkán érintkezik; kapcsolatukat kölcsönös közömbösség jellemzi. Annál kiterjedtebb és összetartóbb Susanna rokonsága.
A nevét Colùsról Co lussira olaszosító tősgyökeres casarsai parasztcsaládot már 1499-ben is említi egy felirat. Abban az évben az utolsó török invázió fenyegetése elől a keresztény hitben talált menedéket bizonyos Zuane Coluso, aki Matia de Monticóval együtt – hálából, ami - ért a falut elkerülte a veszedelem – fölépítette a Szent Rókusnak szentelt kis templomot, és elhelyezte rajta a kettejük fogadalmát megörökítő táblát. 1921-ben Domenico (Meni) Colussi a családfő, aki parasztból mezőgazdasági kisvállalkozóvá nőtte ki magát: borászatot tanult Piemontéban, Casarsába visszatérve pálinkafőző üzemet nyitott, és ő vásárolta az első cséplőgépeket is. Casale Mon fer - rató-i lányt vett feleségül, az operarajongó Giulia Zaccót, aki vel egy színház előcsarnokában ismerkedett meg. Giulia már több mint harminc éve él Casarsában, ugyanolyan kötényt és fekete bőrpapucsot visel, mint a többi falusi asszony, és megtanulta a két helybéli tájszólást: a falubeli kispolgárság venetói dialektusát, valamint a Tagliamento folyó jobb partján beszélt friulit, azt a nyel vet, amelyen a pálinkafőzde ügyfeleivel és a cséplés áráról alkudozó parasztokkal ért szót. Piemontei szülőföldjéről néhány altatódalt őriz emlékül, meg a casarsai paraszti étrendet színesítő egy-két étel receptjét. Két fiú- és négy leánygyermeket szült. A nagyon fiatalon meghalt elsőszülött fiút egy bizonyos Vin - cenzo (Centin) nevû ős után keresztelték el, akinek emléke még mindig élénken él a családban. Centin Oroszországban harcolt Napóleon seregében, aztán a híres visszavonulás során Varsó határában megismerkedett egy Susanna nevû zsidó lánnyal, elhozta magával Casarsába, ahol végül összeházasodtak. A legifjabb Vincenzónak, Domenico és Giulia „Batistòn” gyermekének (a ragadványnév a család ezen ágát különböztette meg a hatalmas Colùs klánon belül) is kalandos élete volt: mozgalmas kamaszkorát követően tizenkilenc évesen kivándorolt az Egyesült Államokba, majd megérkezése után néhány hónapon belül rejtélyes módon meghalt. Ezekből a Pasolini által édesanyja szenvedélyes elbeszéléseiből ismert családi történetekből áll össze a falusi eposz, amely később a La meglio gioventù (Az ifjúság színe-java) „I Colùs” címû verses-epikus fejezetét ihleti. Susanna a másodszülött. Esküvője napján harmincegy éves, egy esztendővel idősebb férjénél.
A háború előtt néhány évig a casarsai körzet elemi iskoláiban tanított. A harmadik gyermek, Chiarina lány korában szintén mozgalmas életet él, gyakran uta - zik az afrikai olasz gyarmati területekre; őt követi Enrichetta, aki később a Carlo Pasolinival együtt a háború alatt Friuliba került ferrarai Antonio Naldini felesége lesz. A két legkisebb testvér Gino és Giannina. A lakodalom után Susanna és Carlo Bolognába utazik. Az ifjú pár Carlo anyjának a lakásában rendezkedik be. Az idős hölgy erőszakos természetû, nagy kedvelője a chiantinak, és halála után őrá sem igen emlékeznek. Bolognában születik meg 1922. március 5-én Pier Paolo. Carlo Alberto fölívelő katonai karrierje miatt a család örökösen kaszárnyáról kaszárnyára költözködik. 1923-ban Parmában találjuk őket, 1924-ben Coneglianóban, 1925-ben Bellunóban. Pier Paolo egészen korai emlékeket is őriz gyermekkorából. Emlékszik a bolognai ház sötét udvarára és a nagyanyja hálószobájában, egy faborítású alkóvban álló hatalmas ágyra. Parmából egy tengerimalacra emlékszik, azaz „csak a nevére, semmi más - ra”. Összefüggőbb emlékképeket őriz a negyedik, a bellunói ott honukról: „Emlékszem a konyhában az asztalra, amelyhez először méregettem a magasságomat, meg a játékaim roncsaival telerakott nagy kandallóra. Emlékszem a szüleim hálószobájára, én a nagy hitvesi ágy elé tett kiságyban aludtam” („Piros füzetek”, 1946). A fenti idézet abból a kézzel írott, kiadatlan naplóból való, amely öt darab közönséges, vonalas, piros fedelû iskolai füzetből áll (erről kapta a „Piros füzetek” címet). A naplót Pier Paolo folyamatosan vezette 1946–47-ben. A szövegben számos üres he lyet hagyott ki, várva, hogy rátaláljon a megfelelő kifejezésekre. A napi események leírása korábbi, egészen a kisgyermekkorig visszanyúló emlékekkel váltakozik. Ennek a naplónak a bevallottan regényszerûvé átformált – ám önéletrajzi jellegét megőrző – szövegéből született a Tisztátalan cselekedetek-et (Atti impuri) követő Amado mio.
