John Scalzi: Az utolsó gyarmat, fordította: Makai Péter Kristóf
Agave Könyvek, 2013, 304 oldal, 2980 HUF
B+
Ha feltételezzük, hogy egyszer kijutunk a galaxisba,ami tele lesz hozzánk hasonlóan fejlett technológiai szinten álló, értelmes fajokkal, vajon hogy fognak tekinteni ránk? A szenteknek és a sci-fi íróknak jellemzően maguk felé hajlik a kezük, így a legtöbb űroperában az emberiség az univerzum egy találékony, rengeteg potenciált magában rejtő, fantasztikus ékköve, minden hibája ellenére is valami csodálatos faj (erről mondjuk a vogonokat anno elfelejtették tájékoztatni), aminek hősei úgy vágnak rendet a csillagokban, mint juhászkutya a birkák között. John Scalzi azonban ennél érettebb író – meg cinikusabb is. A Vének háborúja és a Szellemhadtest folytatásában, Az utolsó gyarmatban az emberiség épp olyan, mint a legtöbb másik faj: saját gesztenyéjét önzőn kapargató, milliárdok életével játszadozó bürokraták, politikusok, illetve vágóhídra küldött katonák, telepesek, és mit sem sejtő civilek arrogáns olvasztótégelye.
Az előző könyvek hősei, a katonaságból leszerelt John Perry és Jane Sagan, fogadott gyermekükkel, az egy egész idegen faj által vallásosan imádott Zoéval letelepedtek egy Huckleberry nevű gyarmatbolygón, ahol kellemes idillben tengetik nyugdíjas éveiket. De csak addig, amíg egy volt felettesük meg nem jelenik, hogy közölje velük, ismét szükség van a szolgálataikra: a Gyarmati Szövetség egy új, politikai szempontból roppant kényes gyarmatosításra készül, és a célul kitűzött, Roanoke névre keresztelt (á, dehogy, kicsit sem rossz ómen) bolygót és annak első, 2500 főből álló telepes hullámát nekik kellene eligazgatniuk. Amit nem közölnek velük, hogy egy több száz fajból álló monumentális szövetség, a Konklávé gyarmati tilalmat rendelt el az egész galaxisban: aki új bolygóra feni a fogát, az számíthat rá, hogy telepeseit az írmagjukig kiirtják.
Amit felvázoltam, az még csak a bonyodalmak kezdete, Az utolsó gyarmat innen jó pár érdekes, váratlan kanyart vesz, mire eljut útjának végére, és ezen kanyarok részletezése már csak azért sem lenne szerencsés, mert a könyv jóval nagyobb hangsúlyt helyez a fordulatokra, mint elődei. A Vének háborúja és a Szellemhadtest igazi, tőről metszett katonai sci-fik voltak, előbbi az utolsó harmadáig még azzal sem vesződött, hogy komolyabb történetvázat építsen magának, csak egyik őrületes akciójelenetből rángatta a főszereplőjét a másikba (ennek ellenére továbbra is az a sorozat legjobb darabja). Az utolsó gyarmat szakít ezzel a hagyománnyal: a cselekmény nagy részét egyetlen bolygóra korlátozza, és bár Scalzi szokásosan nagyszerű akcióit is megkapjuk, a hangsúly most már sokkal inkább a túlélés stratégiai és politikai aspektusán van, mint az ellenség csúcsfegyverrel való lekaszabolásán.
Ahogy a karakterek, úgy a széria maga is szintet lépett: a mély humanizmussal és csipetnyi finom humorral ábrázolt Perry és Sagan nem idegen katonákat öldöső bokorugrók többé, hanem több ezer ember életéért, és egy egész gyarmat jövőjéért (hovatovább, ahogy az hamarosan kiderül, az emberiség sorsáért) felelősséggel tartozó vezetők. Nagyobb rálátásuk van a sok száz intelligens faj állandó háborúitól tépázott galaxis működésére, és végre olyan pozícióban vannak, ahonnan ezt maguk is képesek befolyásolni.
Scalzi itt érleli be azokat az ötleteket, amiket már a Vének háborújában is felvetett: a Gyarmati Szövetség totális kontrollját az információáramlás felett, és ebből fakadóan milliárdok manipulálását, az emberiség nyakán demokratikus köntösben ülő jéghideg, arctalan hatalom totalitárius vonásait. Perry és Sagan azon kapják magukat, hogy bár hosszú éveket töltöttek az űrben, megszámlálhatatlan bolygón, rettenetes ellenségekkel szembenézve, kvázi-szörnyekkel harcolva, az ismeretlenben rettegve az ismeretlentől, az igazi mumus mégis a saját fajtársaikból összeálló kormányhatalom, az emberséget, a reményt, a megértést és együttérzést pedig onnan kapják, ahonnan a legkevésbé sem számítanak rá.
Scalzi, ahogy azt már megszokhattuk tőle, szembemegy a tipikus elvárásokkal, a látszattal, és életszerűen fest tablót a jövő brutális területi konfliktusokkal terhelt galaxisáról: nincs fekete és fehér, jó és rossz, semmi nem egyértelmű, minden több és árnyaltabb, mint amilyennek elsőre látszik, kicsinyes érdekek, és hatalmas eszmék kibogozhatatlan szövevényei vívnak állandó harcot egymással. A Vének háborúja arról szólt, hogy az emberiségnek nincs más választása, ölnie kell, ha fenn akar maradni – és még szerencse, mert hát a vak is látja, hogy ezt mindennél jobban csinálja. Az utolsó gyarmat már arról szól, hogy ezt a feleslegesen, arrogánsan idegen- és önpusztító magatartást képtelen beszüntetni, még akkor is, ha több száz másik faj felfoghatatlan túlerejével, és a totális megsemmisüléssel néz szembe. És attól tartok, hogy Scalzi nagyon is jól ismeri az emberiséget.
