A
Harald Haarmann: Letűnt népek lexikona - Az akkádoktól a vikingekig, Corvina kiadó, 2008, 200 oldal, 3990 Ft
"Szerintem nem olyan nehéz belátni azt,
Hogy ahol a valódi hatalmat osztják,
ott teljesen mindegy, hogy a te nagyfaterod
sumér volt, héber, hindu vagy osztyák."
(Sziámi)
Nem igazán tudom, hogy kik képezik e kiadvány célközönségét, de amikor először olvastam a címet, rögtön az jutott eszembe, hogy kell, akarom. Egyrészt ez egy izgalmas kötet. Különösen a házi történészek, de az igazi szakmabéliek is hasznát vehetik, de egyébként is: fogékony ember szereti az ilyesmit, meg aztán jól is mutat a könyvespolcon. Egy valamire való európai polcán pedig álljon is egy ilyen kiadvány. Igazi eurokonform kötetecskéről, lexikonról van ugyanis szó: a fülszöveg állítása szerint "ideológiai elfogultságtól mentesen", a rideg tényekre támaszkodva ír a teljesen és részben letűnt népekről, cselekedeteikről, mozgásaikról, földrajzi elhelyezkedésükről, politikai, vallási, társadalmi berendezkedésükről és kultúrájukról.
Tehát ha olyan szerencsétlen társasági helyzet alakulna ki, amely fenyegeti a további békés együttlétet, sörözést, esetleg a másik nemű és egyúttal másik nemzetiségű egyeddel létesített kapcsolat elmélyítését, akkor sitty-sutty (vagy ahogy az egyszeri szinkronszínész olvasta fel a fonetikus szövegkönyvből angolosan: szitti-szatti) le lehet kapni és kompetens válaszokat lehet adni a váratlanul kialakuló nemzetiségi, területfoglalási és „kikvoltakittelőbb” ellentétek feloldása, elsimítása érdekében. Persze csak akkor, ha a társaság minden tagja elfogadja hiteles, tudományos tényként a könyvben leírtakat, ami egyáltalán nem biztos. (Persze lehet, hogy jobban járnak, ha a fenti idézet jegyében témát váltanak és folytatják a békés sörözgetést, nézőpont kérdése.)
Joggal teheti fel az olvasó a kérdést, hogy miféle aktuális vitákat lenne képes megoldani egy olyan kiadvány, amely letűnt népek összeírásával foglalkozik. Ahogy a kötet bevezetője is írja, azt a pillanatot, amikor egy nép kihal, történelmileg szinte lehetetlen meghatározni. Azok az emberek, akik e népek közé tartoztak, nem utód nélkül haltak meg, tehát genetikusan máig is számos leszármazottal rendelkeznek. Nem olyan nehéz tehát évszázadok, esetleg évezredek távlatából már nem létező népcsoportok örökösének tekinteni magunkat. Így aztán hipp-hopp elszabadulhatnak az indulatok, mert ha valaki a nemzeti romantika jegyében például Svätopluk és az „ószlávok” örökösének vagy éppen velük azonosnak tartja magát (Robert Fico szlovák miniszterelnök is beszélt már erről) akkor bizony még a végén elkezd haragudni amiatt a lovas-nyerges honfoglaló tréfa miatt.
De nem kell a szomszédba menni, hiszen mi sem jobb példa, mint a nagyszámú magyarországi, magát hun kisebbségnek valló csoport, akik magukat a hunok leszármazottjainak tekintik, tehát ereikben Attila népének vérét vélik folyni és bizony mindenkit olyan nemzetiségűnek kell(ene) tekinteni, amilyennek vallja magát, ez a jog mindenkit megillet (a hun kisebbség bejegyeztetéséről bővebben itt és itt). Ráadásul ugye itt van nekünk a régi vitatéma, a hun-magyar rokonság, amibe inkább bele sem mennék. Ha fellapozzuk a könyvet, akkor máris megbizonyosodhatunk róla, hogy a hunok, akiknek birodalma Rajnától Közép-Ázsiáig ért és majdnem egész Európát uralták, nem tűntek el nyomtalanul a történelem ködében, hanem az V. századot követően visszavonultak a dél-oroszországi sztyeppék vidékére és nomád türk csoportokkal léptek szövetségre, később pedig a volgai bolgárok és csuvas-törökök népcsoportjába olvadtak be. (Biztos vagyok benne, hogy egy hegynyi szaktekintély, tudós, műkedvelő történész és átlagos földönfutó van, akinek lenne pár hozzáfűznivalója ehhez.)
A kötet az akkádoktól a vikingekig sorra veszi a letűnt népeket, lexikonok módjára szócikkek formájában, ábécé sorrendben haladva. Olyan nevekkel találkozhatunk, amelyekről még sosem hallottunk, így például a pelaszgok, olmékok, masszageták, anasazik, de bőven szó esik olyan népekről is, amelyekkel gyakran találkozhattunk történelem órákon, mint az avarok, besenyők, föníciaiak, gótok, gallok és így tovább. Megtudjuk, hogy a maják nem is haltak ki, ott rohangálnak ma is Közép-Amerikában, hogy mi lett a gallokkal meg a gótokkal.
A kötet szerzője Harald Haarmann nyelvész a sebastopoli Archaeomitológiai Intézet alelnöke, számos szakmai kiadvány szerzője, a brüsszeli Többnyelvűségi Kutatóközpont munkatársa. Hogy mennyire lehet ideológiamentesen és teljesen elfogulatlanul írni ebben a témában, arra nem tudnék választ adni. Nehéz lehet ilyen kérdésekben szakmai álláspontokat képviselni, hiszen hiába van ezerszer bizonyítva, hogy egy adott nép ekkor és akkor járt (vagy éppen nem járt) egy bizonyos helyen, ha kapásból tízen jelentkeznek, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét. Egy ilyen kötet elolvasásából viszont csak nem lehet baj, izgalmas kiadvány, érdemes foglalkozni vele.
