Lawrence Block: Matt Scudder – A penge élén, Agave kiadó, 2490 Ft, 208 oldal,
1.
A színészek három informális szervezetbe tömörülnek New Yorkban, és évekkel ezelőtt egy Maurice Jenkins-Lloyd nevű színész foglalta össze őket bárkinek, akit ez érdekelt. – A Játékosok úriemberek – magyarázta –, akik úgy tesznek, mintha színészek lennének. A Bárányok színészek, akik úgy tesznek, mintha úriemberek lennének. A Szerzetesek meg... Nos, a szerzetesek se nem színészek, se nem úriemberek, de úgy tesznek, mintha azok lennének.
Nem tudom, Jenkins-Lloyd melyik társasághoz tartozott. Amikor találkoztam vele, rendszerint részeg volt, és úgy tett, mintha józan lenne. Az Armstrongban piált egy ideig, ami akkor a Kilencedik sugárúton volt az Ötvenhetedik és az Ötvennyolcadik utca között. Dewar’st ivott szódával, és képes volt átvedelni egy napot anélkül, hogy meglátszott volna rajta. Soha nem emelte fel a hangját, soha nem kötözködött, soha nem esett le a székéről. Az éjszaka vége felé a nyelve néha összeakadt, de semmi több. Akár Játékos volt, akár Bárány, akár Szerzetes, úgy ivott, mint egy úriember.
És abba is halt bele. Én magam is piáltam még, amikor meghalt. Megrepedt a nyelőcsöve. Az ember nem gondolná, hogy ez az egyik vezető halálok az alkoholistáknál, de másokkal nem szokott előfordulni. Nem tudom pontosan, mi okozza: az évek során ledöntött ital vagy a reggeli hányások egymásra rakódó hatása.
Nagyon régóta nem gondoltam Maurice Jenkins-Lloydra. Most is csak azért jutott eszembe, mert egy AA-gyűlésre mentem a Bárányok egykori klubhelyiségének első emeletére. Az elegáns, fehér épület a nyugati Negyvennegyedik utcában lassan olyan luxus lett, amit a Bárányok többé nem tudtak megengedni maguknak; eladták az épületet, és egy másik klubbal közösen kivettek egy házat. A volt klubház tulajdonosa valamiféle egyház lett, és most egy kísérleti színháznak adott otthont, meg egyéb, egyházi tevékenységnek. Csütörtök éjjelenként az Anonim Alkoholisták Újrakezdés nevű csoportja bérelte ki az egyik helyiséget jelképes összegért.
A gyűlés fél kilenctől fél tízig tartott. Tíz perccel korábban értem oda, és bemutatkoztam az este házigazdájának. Töltöttem kávét, és leültem, ahova a férfi mutatta. Nyolc vagy tíz asztal állt kör alakban a helyiségben, én a házigazda mellett ültem, távol az ajtótól.
Fél kilencre körülbelül harmincöten foglaltak helyet az asztalok körül, és itták a kávét papírpoharakból. A házigazda megnyitotta a gyűlést, aztán valaki felolvasott egy részletet a Nagy Könyvből, majd pár bejelentés következett: egy táncmulatság a hétvégén az Upper West Side-on, egy csoport születésnapja Murray Hillben, egy új gyűlés az Alalnon House-ban. Egy csoport a zsidó ünnepek miatt törölte a következő két gyűlését, amit rendszeresen egy Kilencedik sugárúti zsinagógában szoktak tartani.
A házigazda szólalt meg: – Ma este Matt fog beszélni.
Természetesen ideges voltam. Az első perctől ideges voltam, amikor besétáltam a helyiségbe. Mindig ez történik, valahányszor én vezetek egy gyűlést, de elmúlik. Amikor a férfi bemutatott, többen megtapsoltak, és miután abbahagyták, így szóltam: – Köszönöm. A nevem Matt, és alkoholista vagyok. – Az idegesség elmúlt, és én csak ültem ott, és meséltem a történetemet.
***
Nagyjából húsz percig beszéltem, de hogy miről, arra nem emlékszem. Az ember ilyenkor azt szokta elmesélni, hogy milyen volt régebben, mi történt, és most milyen az élete. Én is ezt tettem, de valahányszor elmesélem, mindig másképpen teszem.
Néhány ember története annyira megindító, hogy nyugodtan tévéfilmet lehetne forgatni az életükből. Elmesélik, hogyan fogtak padlót St. Louis nyomornegyedében, most meg az IBM elnökeként dolgoznak, és fényes a jövőjük. Az én sztorim nem ilyen. Még mindig ott élek, és még mindig azt csinálom, amit régen. A különbség csak annyi, hogy régebben piáltam, most meg nem; ez az én megindító történetem.
Miután befejeztem, udvariasan megtapsoltak, majd körbeadták a kosarat, mindenki tett bele amennyit tudott a kávéra meg a terembérletre. A gyűlés egy ötperces szünet után folytatódott. A gyűléseknek nincs kialakult koreográfiája, mindenki úgy csinálja, ahogy kedve tartja. Itt mindenki sorra került, és mondott valamit.
Talán tíz embert ismertem az összegyűltekből, és féltucat arca még ismerős volt. Egy erőteljes állkapcsú, vöröshajú nő azon kapta fel a fejét, hogy rendőr voltam.
– Lehet, hogy te is jártál nálunk – mondta. – A zsaruk hetente megjelentek. A férjemmel berúgtunk, aztán veszekedni kezdtünk, mire valamelyik szomszéd kihívta a zsarukat. Aztán ugyanaz a zsaru jött egymás után háromszor, mire arra lettem figyelmes, hogy viszonyom van vele, nyilván mi is veszekedtünk, és akkor már más hívta ki a rendőröket.
Fél tízkor imádkoztunk, a gyűlés véget ért. Páran odajöttek megköszönni, amiért beszéltem. A legtöbben azonban siettek ki, hogy végre az utcán rágyújthassanak.
Csípős volt a koraőszi este. A brutális nyár után felüdülésnek éreztem a hűvös éjszakát. Nyugat felé indultam, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból, és megkérdezte, van-e apróm. Zakót viselt, rongyos szövetnadrágot, lábán futócipőt zokni nélkül. Harmincöt évesnek néztem, de annál fiatalabb lehetett. Az utca öregít.
Ráfért volna egy fürdés, borotválkozás és hajnyírás. Sokkal több mindenre volt szüksége, mint amennyit én adhattam volna neki. Mert tőlem csak egy dollárt kapott, amit kihúztam a nadrágom zsebéből, és a kezébe nyomtam. Megköszönte, majd Istenhez fordult, hogy áldjon meg engem. Mentem tovább, és már majdnem a Broadway sarkán jártam, amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít.
Megfordultam, és megpillantottam egy Eddie nevű fickót. Ott volt a gyűlésen, és már máskor is láttam őt. Most meg sietett, hogy utolérjen.
– Helló, Matt – üdvözölt. – Meghívhatlak egy kávéra?
– A gyűlésen három pohárral ittam. Inkább hazamegyek.
– Elkísérhetlek?
A Broadway-ről ráfordultunk a Negyvenhetedikre, átballagtunk a Nyolcadik sugárútra, onnét meg mentünk tovább észak felé. Útközben öten kértek tőlünk pénzt, háromnak adtam fejenként egy dollárt, cserébe köszönetet kaptam, valamint Isten áldásának ígéretét. Miután a harmadiknak is odaadtam a dollárt, Eddie így szólt: – Jesszusom, neked van a legérzőbb szíved az egész West Side-on. Mi van, Matt? Képtelen vagy nemet mondani?
– Néha nemet mondok.
– De a legtöbbször nem.
– A legtöbbször nem.
– Valamelyik nap láttam a polgármestert a tévében. Azt mondta, nem kellene pénzt adnunk a koldusoknak. Szerinte a fele narkós, és kábszerre költik a pénzt.
– Arra. A másik fele meg kenyérre és fedélre.
– Azt mondta, annyi ingyenkonyha és ingyenszállás van a városban, hogy mindenkinek jut benne hely.
– Tudom. Éppen ezért gondolkoztam el már nem egyszer azon, hogy akkor miért alszanak olyan sokan az utcán és szemeteskukákban.
– Be akarja szüntetni a szélvédőmosást is. Tudod, amikor ezek a hajléktalanok akkor is lemossák a szélvédődet, ha semmi szükség nincs rá, aztán pénzt kérnek. A polgármester azt mondta, ezt ő nem szereti, mert nem néz ki jól.
– Igaza is van – bólintottam. – Mert ezek általában jókötésű srácok, akiknek inkább embereket meg italboltokat kellene kirabolniuk.
– Nem vagy oda a polgármesterért, igaz?
– Nincs vele semmi bajom – feleltem –, de a szíve akkora, mint egy mazsola, bár állítólag ez munkaköri követelmény a polgármestereknél. Igyekszem nem figyelni arra, hogy ki a polgármester, és mit mond. Minden nap adok pár dollárt koldusoknak, és kész. Nekem nem fáj, és nem is segítek vele sokat. De azért adok, ha kérnek.
– És éppen elegen kérik.
Éppen elegen. Mindenütt ott vannak a városban. Parkokban, metróalagutakban, busz- és vonat-pályaudvarokon alszanak. Néhányan elmebetegséggel küzdenek, néhányan narkósok, néhányan meg egyszerűen alulmaradtak a Nagy Versenyben, és most nincs hol aludniuk. Nehéz úgy állást kapni, ha az embernek nincs lakása, mert nem tudja úgy prezentálni magát egy állásinterjún, hogy felvegyék. Párnak azonban volt munkája. New Yorkban nem könnyű kiadó lakást találni, és még annál is nehezebb megfizetni a lakbért: kétezer dollár alatt szinte semmit sem lehet találni, az a minimum. Ha még van is az embernek állása, hogyan tud ennyi pénzt félretenni?
– Hála istennek van hol laknom – jegyezte meg Eddie. – Ha hiszed, ha nem, abban a lakásban élek, ahol felnőttem. Pár sarokra a Tizediktől. Nem az első lakásunk, mert ott az épületet is lebontották, és egy iskolát építettek a helyére. Kilencéves lehettem, amikor elköltöztünk? Annyi, mert harmadikos voltam. Tudod, hogy ültem?
– De nem harmadikban.
Felnevetett. – Nem, egy kicsivel később. Az van, hogy az öregem meghalt, miközben én Green Havenben ültem, és amikor kijöttem, nem tudtam hova menni, így az anyámhoz költöztem. Alig voltam otthon, csak aludni jártam haza, és tudtam hol tartani a cuccomat, aztán amikor anyám beteg lett, egyre többet maradtam otthon vele. És amikor meghalt, úgy döntöttem, hogy megtartom a lakást. Három kis szoba a negyediken, de tudod, szabott a bére. Havi százhuszonkét dollárt és hetvenöt centet fizetek. Egy tisztességes New York-i hotelben egy éjszaka kerül ennyibe.
Meglepő módon a környék a fejlődés nyomait mutatta. A Pokol Konyhája már vagy száz éve kemény és könyörtelen része Manhattannek, csakhogy az ingatlanügynökök most Clintonnak hívják, sorra alakítják át a lakásokat, és hatszámjegyű összegekért árulják őket. Arra soha nem jöttem rá, hogy a szegények hova mentek, ahogy arra sem, hogy a gazdagok honnét jöttek.
Eddie így szólt: – Gyönyörű este, mi? Persze nemsokára befagy a seggünk is. Egyik nap lerohad rólad a gatya, másnap meg télikabátban vacogsz. Mindig ez van, mi?
– Azt mondják.
Eddie a harmincas évei végén járt, egyhetvenöt magas lehetett, vékony, sápadt bőrrel és fakókék szemmel. Haja világosbarna volt, és kopaszodott, állkapcsa egy kicsit előre ugrott, így néha olyannak tűnt, mint egy nyúl.
Ha nem tudtam volna, hogy ült, akkor is sejtettem volna, de hogy miért, azt már nehéz lenne megmondanom. Talán azért, mert simlisnek látszott. A tökösség és az eltökéltség keveredik az ilyen emberben, ami a váll egy bizonyos tartásában és az állandó, kapkodó szemmozgásban jelentkezik leginkább. Nem mondanám, hogy Eddie annyira egyértelműen simlis lett volna, de amikor először megláttam egy gyűlésen, azonnal tudtam, hogy a srác belefutott már a törvény öklébe, és le is csukták érte.
Elővett egy csomag cigarettát, és megkínált. Megráztam a fejem. Ő kivett egyet, gyufával rágyújtott, kezével védve a cigarettát a széltől. Kifújta a füstöt, aztán a cigarettára nézett, amit mutató- és hüvelykujja között tartott. – Le kéne szoknom erről, de nagyon – mondta. – Szokjak le a piáról meg a cigiről is?
– Mióta vagy józan, Eddie?
– Lassan hét hónapja.
– Az nagyon jó.
– Már egy éve járok gyűlésekre, de beletelt pár hónapba, mire rászántam magam, hogy letegyem a poharat.
– Én is így csináltam.
– Tényleg? Én olyan két hónapig tököltem rajta. Aztán arra gondoltam, ha nem iszom, attól még füvezhetek, mert nem a marihuánával van bajom, hanem az alkohollal. De lassan leesett, amit a gyűléseken hallottam, és a füvet is letettem. Közel hét hónapja se fű, se pia.
– Ez remek.
– Gondolom.
– Ami a cigarettát illeti, azt mondják, hogy mindenben mértéket kell tartani, a leszokásban is.
– Tudom. Arra gondoltam, ha egy éve már tiszta vagyok, akkor ezt is lerakom. – Mély slukkot szívott, a parázs vörösen izzott a végén. – Én itt elbúcsúzom. Biztos, hogy nem akarsz meginni egy kávét?
– Nem, de a Kilencedikig szívesen elsétálok veled.
A Kilencedik sarkán megálltunk, beszéltünk pár percig. Nem nagyon emlékszem, hogy miről.
– Amikor a fickó a gyűlésen bemutatott, azt mondta, hogy a St. Paulban jársz gyűlésekre, igaz?
Bólintottam. – Igen. A St. Paulba.
– Rendszeresen jársz oda?
– Eléggé.
– Akkor talán ott is összefutunk. Van telefonod, Matt?
– Hogyne. A Northwestern Hotelban lakom, hívd a központi számot, és kapcsolnak.
– És kit keressek?
Egy pillanatra szótlanul bámultam rá, aztán elnevettem magam. Benyúltam a belső zsebembe, és elővettem egy köteg fotót, mindegyiknek a hátára rá volt pecsételve a nevem és a telefonszámom. Fogtam egyet, és odaadtam neki. – Matthew Scudder – olvasta Eddie. – Ez te vagy, mi? – Aztán megfordította a képet. – De ez nem.
– Felismered a lányt?
Megrázta a fejét. – Ki ő?
– Valaki, akit próbálok megtalálni.
– Nem csodálom. Ha arra jársz, találj nekem is egyet, én majd elleszek vele. Vagy ez valami munka?
– Az.
– Csinos csaj. Fiatal, vagy legalábbis ezen a képen az. Mennyi volt? Huszonegy?
– Most huszonnégy, mert a kép két éve készült.
– Huszonnégy. Az marha fiatal – bólintott Eddie, majd megfordította a fényképet. – Matthew Scudder. Vicces, hogy ismerem a legintimebb titkaid, de a nevedet nem tudom. Mármint a családneved. Az enyém Dunphy, de ezt talán már tudtad is.
– Nem tudtam.
– Megadnám neked a számomat, ha lenne telefonom. Másfél éve kikapcsolták, mert nem fizettem ki a számlát. Egyszer majd ezt is elintézem. Örülök, hogy beszélgettünk, Matt. Lehet, hogy találkozunk a St. Paulban.
– Én biztosan ott leszek.
– Igyekszem elmenni. Vigyázz magadra.
– Te is, Eddie.
Megvárta, amíg zöldre vált a lámpa, majd átügetett a sugárút másik oldalára. Félúton megfordult, és rámmosolygott. – Remélem, megtalálod azt a lányt.
Aznap éjjel sem azt a lányt, sem másfélét nem találtam. Elsétáltam az Ötvenhetedik utcáig, és megálltam a recepciónál. Senki sem hagyott üzenetet, de Jacob közölte, hogy az elmúlt másfél órában háromszor is kerestek félóránként. – Lehet, hogy ugyanaz hívott háromszor – mondta. – De üzenetet nem hagyott.
Felmentem a szobámba, leültem, és kinyitottam egy könyvet. Pár oldalt elolvastam, amikor megszólalt a telefon.
Felvettem, és egy férfi szólt bele: – Maga a Scudder? – Én vagyok az, feleltem. – Mennyi a jutalom?
– Miféle jutalom?
– Nem maga az, aki azt a lányt keresi?
Akár le is tehettem volna a kagylót, de így folytattam: – Miféle lányt?
– Azt, amelyiknek a képét osztogatja, és a maga neve van a hátoldalán. Nem maga keresi azt a lányt?
– Tudja, hogy hol van?
– Először maga felel nekem – közölte. – Mennyi a jutalom?
– Nem jelentős összeg.
– Mennyire kevés?
– Ezen nem fog meggazdagodni.
– Mondjon már egy összeget.
– Talán párszáz dollár.
– Ötszáz dollár?
Az ár nem volt érdekes, mert a férfi semmit sem tudott eladni nekem. – Rendben van – bólintottam. – Ötszáz.
– Basszameg. Ez nem sok.
– Tudom.
A férfi egy ideig hallgatott, aztán határozottan így folytatta: – Oké. Tegye, amit mondok. Menjen szépen el a Broadway és az Ötvenharmadik utca sarkára, arra, amelyik a Nyolcadik sugárút felé néz. Fél óra múlva legyen ott. Ja, és hozza szépen a pénzt is. Mert ha nem hozza, ne is jöjjön.
– Most nem tudok ennyi pénzt előkeríteni.
– Magának nincs olyan bankkártyája, amivel abból az izéből, automatából tud pénzt kivenni? Basszameg. Jóvan, mennyi van magánál? Azt most adja csak oda nekem, a maradékot meg holnap. És nem ártana, ha nem szarakodna, mert kurvára lehet, hogy a luvnya holnap már lesz ott, fogja, amit mondok?
– Jobban, mint gondolná.
– Mi van?
– Mi a neve?
– Mi van?
– Mi a csaj neve?
– Maga keresi, nem én. Még a nevét sem tudja? Ez milyen...
– Mert maga sem tudja, csak azért kérdem.
Ezen elgondolkodott. – Én csak azt a nevét tudom, amit most használ – felelte. Ez egy olyan ócska trükk, hogy csak a komplett idióták használják. – Maga szerintem nem ezen a néven ismeri.
– Mondja csak, mi most a neve?
– Azt már nem. Maga ezért az infóért fog fizetni ötszáz dollárt.
Egészen pontosan egy karért fogok fizetni ötszáz dollárt, ami hátulról átkarolja a torkomat, meg egy kézért, ami kést döf a bordáim közé. Azok, akik tudnak valamit, soha nem a jutalommal kezdik, és nem utcasarkokon akarnak találkozni. Fáradt voltam, le akartam tenni, de tudtam, hogy visszahívna.
– Fogja már be egy kicsit – szóltam rá. – Az ügyfelem csak akkor fizet, ha a lány előkerül. Maga meg nem tud nekem mit eladni, és egy centet sem fog kiszedni belőlem. Nem fogok magával semmiféle utcasarkon találkozni, de ha mégis, akkor sem viszek magammal pénzt. Hanem fegyvert, bilincset és erősítést, aztán szépen elkapom, elviszem egy nyugodt helyre, és addig dolgozom magán, amíg biztos nem vagyok abban, hogy tényleg nem tud semmit. Aztán amikor ezzel végeztem, még egy kicsit dolgozom magán, mert csak az időmet pocsékolta. Ezt akarja? Találkozzunk a sarkon?
– Baszd meg az anyádat, te...
– Most az egyszer tévedsz – feleltem –, mert te fogod megbaszni az anyádat, ha lesz mivel.
Azzal leraktam. – Faszkalap – mondtam hangosan. Vagy neki, vagy magamnak, nem tudom pontosan. Aztán lezuhanyoztam, és lefeküdtem.
