A-
Udvariatlan szerelem – A középkori obszcén költészet antológiája, szerkesztette Bánki Éva et al., PRAE.HU, Budapest, 2006, 318 oldal, 4990 HUF
Ha eddig kíváncsiak voltunk a régebbi korok pajzánságaira, esetleg vaskos trágárságaira, akkor Villon vagy Boccaccio szerzeményeiből mazsolázgathattunk, bár a mi Janus Pannoniusunk is elpöttyentett egy-egy versikét Orsolyája csodás puncijáról (Csorba Győző után: mindzsójáról) vagy a pápák heréjéről két remekműve megírása között. Hazánkban elismert középkor-kutatóknak és egy rakás nyelvzsonglőr fordítónak köszönhetően most itt van az a versgyűjtemény, amiben az elejétől a végéig kornyadó dorongokról, házsártos kurvákról, vihart keltő fingásokról, anális behatolásokról van szó, de megtudhatjuk, miért is fontos a makkidény, és hogy miért jár a muzulmánoknak is a szex.
Eddig is sejthettük, hogy valami nagyon nem stimmel a tartózkodó középkori szerelemmel: hogy lehet az, hogy a „sötét” középkor őrületei közepette – legalábbis a fennmaradt szövegek tanulsága szerint – a szerelem olyan hihetetlenül szűziesen működött? Miközben keresztes lovagok harcoltak térdig vérben a hitért, és vetették el a kereszténység magját (a sajátjukkal együtt), valamint járványok pusztították ki a korabeli népesség javát és vérfertőző nászból született uralkodók gyilkolásztak kényükre-kedvükre, addig a szerelmespárok a lovagi erkölcsök és a vallással átitatott mindennapok szabályai szerint turbékoltak. Ruha alól kivillanó hamvas vállak még csak-csak. De csókok? Esetleg egy-egy kósza mellbimbó? Nem!
Nos, ha beleolvasgatunk az antológia előszavába, vagy a fejezetek előtti rövid és tömör irodalmi felvezetőkbe, akkor kiderül hogy az „udvari szerelem” kontextusában valóban nem fért meg az ilyesmi. Az „udvariatlan szerelem” azonban más tészta volt: a természetesen létező pajzán /vad/ trágár dolgokat ugyanúgy megörökítették, csak hát ezek publikálása ugyebár akadályokba ütközött.
Kötetünkben felbukkan egy-két ismert név, de többnyire az eddig háttérbe szorított szerzők viszik a prímet. A korabeli Európa több nyelvének képviselői sorakoznak föl, és minden új fejezetet egy bevezető indít. Híresebb műfordítóink mellett több fiatal kapott szerepet a könyv elkészítésében, akik – számolva azzal, hogy a kötet teljes joggal leginkább magyarításokról és nem műfordításokról beszél – ugyanúgy megtalálhatók a névmutatóban, mint Dante, Chaucer vagy Jakub Al-Muhadzser. A nyers, szókimondó stílusú szövegek olvasása közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy – akár tetszik, akár nem – ezek a versek ugyanúgy egy kor lenyomatai, mint az Isteni színjáték vagy Walther von del Vogelweide nibelungizált alexandrinban írt költeményei. Az Udvariatlan szerelem egy remek csapat hiánypótló kötete, egyszerre szépirodalom és a korabeli underground mesterremeke, aminek olvasásához mottóul Aquitániai Vilmos és a fülszöveget jegyző Esterházy után én is csak azt tudom mondani: „haljon minden pinaőr könnyű halált!”.
Eddig is sejthettük, hogy valami nagyon nem stimmel a tartózkodó középkori szerelemmel: hogy lehet az, hogy a „sötét” középkor őrületei közepette – legalábbis a fennmaradt szövegek tanulsága szerint – a szerelem olyan hihetetlenül szűziesen működött? Miközben keresztes lovagok harcoltak térdig vérben a hitért, és vetették el a kereszténység magját (a sajátjukkal együtt), valamint járványok pusztították ki a korabeli népesség javát és vérfertőző nászból született uralkodók gyilkolásztak kényükre-kedvükre, addig a szerelmespárok a lovagi erkölcsök és a vallással átitatott mindennapok szabályai szerint turbékoltak. Ruha alól kivillanó hamvas vállak még csak-csak. De csókok? Esetleg egy-egy kósza mellbimbó? Nem!
Nos, ha beleolvasgatunk az antológia előszavába, vagy a fejezetek előtti rövid és tömör irodalmi felvezetőkbe, akkor kiderül hogy az „udvari szerelem” kontextusában valóban nem fért meg az ilyesmi. Az „udvariatlan szerelem” azonban más tészta volt: a természetesen létező pajzán /vad/ trágár dolgokat ugyanúgy megörökítették, csak hát ezek publikálása ugyebár akadályokba ütközött.
Kötetünkben felbukkan egy-két ismert név, de többnyire az eddig háttérbe szorított szerzők viszik a prímet. A korabeli Európa több nyelvének képviselői sorakoznak föl, és minden új fejezetet egy bevezető indít. Híresebb műfordítóink mellett több fiatal kapott szerepet a könyv elkészítésében, akik – számolva azzal, hogy a kötet teljes joggal leginkább magyarításokról és nem műfordításokról beszél – ugyanúgy megtalálhatók a névmutatóban, mint Dante, Chaucer vagy Jakub Al-Muhadzser. A nyers, szókimondó stílusú szövegek olvasása közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy – akár tetszik, akár nem – ezek a versek ugyanúgy egy kor lenyomatai, mint az Isteni színjáték vagy Walther von del Vogelweide nibelungizált alexandrinban írt költeményei. Az Udvariatlan szerelem egy remek csapat hiánypótló kötete, egyszerre szépirodalom és a korabeli underground mesterremeke, aminek olvasásához mottóul Aquitániai Vilmos és a fülszöveget jegyző Esterházy után én is csak azt tudom mondani: „haljon minden pinaőr könnyű halált!”.
