Király Odett,
1986-ban születtem Pécsett. Ide le szoktam írni, hogy bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt, majd ellenpontként, hogy ekkor adták ki Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című könyvét, és hogy ekkor járt utoljára a Föld közelében a Halley-üstökös. Ezek szokták magyarázni, hogy miért van hajlamom egyszerre a pesszimizmusra és az optimizmusra is. Hadd magyarázzák most is. Költészetről: azt hiszem, van egy vonal, ahova az én verseim is beilleszthetőek, de nem gondolom, hogy ennek nagyobb jelentősége volna, mint például a cukornak a teában. Hogy feloldódjak és beágyazódjam valami egészbe. Költészetbe, életbe, városba, faluba, vagy mindenhova egyszerre. Nézőpontok érdekelnek és emberi kapcsolatok. Egyébként jó két éve kezdtem el rendszeresen írni. Családról, otthonról, szerelmekről. Nagydobszán élek és Pécsett tanulok. Városban falusinak érzem magam, falun pedig városinak.
Levélnyom
Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.
