Karin Fossum Aki fél a farkastól - részlet

Karin Fossum: Aki fél a farkastól Scolar Kiadó, fordította: Szöllősi Adrienne, 320 oldal, 2950 Ft

gyűlölöm az embereket,
csupán azért, mert léteznek,
nem bízom bennük, ha látom,
hogy saját földjükön mozognak.
én, az őrült, jégtömbömben ülök,
és pontosan följegyzek mindent,
amit ellenem elkövetnek.
és a bosszú sötét kamrájában
felnő egy világuralomra törő ember.

Elgard Jonsson

Vakító fénysugár hatolt át a fák között. Az erős fény megtorpanásra késztette, nem volt felkészülve rá. Az éles napfény közvetlenül azután érte, hogy felkelt az ágyból, s félálomban végigtámolygott a sötét házon, majd kilépett a lépcsőre.

Szinte beleszúrt a szemébe. Gyorsan az arca elé kapta a kezét, de a fény csak egyre mélyebbre hatolt, át a bőrén, a csontjain, egyenesen a koponyája mélyére. Odabent minden csillogóan fehér lett. Gondolatai elszabadultak, és apró darabokra estek szét. Szeretett volna hangosan ordítani, de azt méltóságán alulinak tartotta. Ehelyett összeszorította a fogát, és próbált minél mozdulatlanabbul állni a lépcsőn. Valami készült. Fejbőre megfeszült, és egyre elviselhetetlenebbül viszketett. Remegve állt, fejéhez emelt kézzel. Érezte, hogy szeme oldalra húzódik, orrlyuka kitágul, és akkora lesz, mint egy kulcslyuk. Halkan nyöszörgött, megkísérelt ellenállni, de tehetetlen volt a hatalmas erőkkel szemben. Arca lassan eltűnt, csak csupasz koponya maradt a helyén, fehér, áttetsző bőrrel borítva.

Lázasan küzdött, és halkan nyöszörgött, ki akarta tapintani az arcát, hogy a helyén van-e még. Orra puha és visszataszító lett. Végigtapogatta a kezével. Ezzel elpusztította azt a keveset is, ami még maradt belőle. Világosan érezte, hogy az orra elcsúszik a helyéről, és elveszti a formáját, mint a rohadt szilva.

Aztán váratlanul véget ért az egész. Óvatosan lélegzett, arca pedig újra a helyére került. Pislogott párszor, kinyitotta és becsukta a száját, de amikor be akart menni a házba, szúrni kezdett a mellkasa – láthatatlan szörny karmai vájtak belé. Összegömbölyödött, maga köré fonta a karját, így védekezve a mellkasát egyre jobban marcangoló erő ellen. Mellbimbója eltűnt a hónalja alatt. Meztelen felsőtestén a bőr egyre vékonyabb lett, a fekete vérrel teli erek úgy ütöttek át rajta, mint a vezetékek. Előregörnyedt, tudta, hogy nem képes megakadályozni a történéseket.

Hirtelen széthasadt, mint troll a fényben. Gyomra és belei kiestek a hasából. Megpróbált mindent a helyén tartani, megragadta a seb két oldalát, és összehúzta, de csak folyt ki minden az ujjai közül, és tócsába gyűlt a lába előtt. Szíve továbbra is dobogott, a bordái mögé zárva pumpált fáradhatatlanul. Egy darabig így maradt, összegörnyedve, levegőért kapkodva. Hasürege teljesen kiürült. Kinyitotta egyik szemét, és aggódó pillantással nézett végig magán. Már nem folyt belőle semmi. Ügyetlenül elkezdte összeszedni a beleit. Véletlenszerűen tuszkolta a helyükre a dolgokat az egyik kezével, miközben a másikkal összeszorította a sebet, hogy ne zuhanjon ki rögtön, amit visszatett. Semmi sem került az eredeti helyére, a legfurcsább helyeken kötöttek ki a szervei, de ha sikerül bezárnia a sebet, senki nem fogja látni a különbséget. Tudta, hogy nem olyan, mint mások, de ez kívülről nem látszott. Miközben a bal kezével tartotta a bőrt, a jobbal kotorászott a belsőségei után. Végül a legnagyobb részét visszatuszkolta magába. Csak egy kis vérfolt maradt a lépcsőn. Keményen összepréselte a sebet, és érezte, hogy kezd összezáródni. Egész idő alatt óvatosan lélegzett, nehogy újra felszakadjon. Továbbra is mereven állt a lépcsőn. A napsugár olyan volt, mint valami éles, fehér kard. Teste újra egyben volt. Minden olyan gyorsan történt, nem lett volna szabad az ágyból felkelve egyenesen kimennie a napfényre, anélkül hogy végiggondolta volna, mit tesz. Mindig más térben mozgott, a világot sötét fátyolon keresztül látta, ami leárnyékolta a kinti fényt, és letompította a hangokat. A fátylat ő maga komoly koncentrációval tartotta a helyén. Most megfeledkezett magáról, meggondolatlanul vágott neki az új napnak, akár egy kisgyerek.

Úgy érezte, a büntetés aránytalanul súlyos volt. Mert álmában olyasmit látott, amitől felriadt, és megfeledkezve magáról kifutott a szabadba. Behunyta a szemét, és felidézett néhány képet. Látta az anyját a lépcső aljánál. A szájából ömlött a vörös, meleg vér. Széles, gömbölyű alakjával a virágos fehér ruhában úgy nézett ki, akár egy nagy korsó, amelyből piros lé folyik. Emlékezett a hangjára. Súlyos, sípoló hang követte a szavait.

Lassan újra visszament a házba.

***

Ez Errki története. Így kezdődött:

Éjjel háromkor hagyta el az intézetet. Ne hívd intézetnek, Errki, bár bizonyos szempontból jogod van a saját kis világodban úgy nevezni, ahogy csak akarod, mégis légy tekintettel másokra, és hívd másként. Ezt nevezik kedvességnek vagy udvariasságnak, ha így jobban tetszik. Hallottál már erről?

A nő olyan bőbeszédű volt, hogy szinte bugyogtak belőle a szavak, mint a földből az olaj. A szavakat kísérő hang olyan volt, mint egy zengő elektromos orgona.

– Vardennek hívják – mondta a férfi kesernyés mosollyal. – Mi itt Vardenben egy nagy családot alkotunk. Ha csöng a telefon, azt mondjuk: Tessék, itt Varden! Vagy: el tudná valaki vinni a postát Vardenba?

– Éppen erről van szó. Csak megszokás kérdése. Itt mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra.

– Nekem nem – vágta rá dühösen. – Én kényszergyógykezelésen vagyok az ötödik paragrafus alapján. Veszélyes vagyok magamra és talán másokra is.

Előrehajolt, és a nő fülébe suttogott: – Nekem köszönheti, hogy a huszonhetes fizetési kategóriában van.

Az éjszakás nővér megremegett. Volt hajnalonként egy pillanat, amikor nagyon gyengének érezte magát. Az éjjel és a reggel közti senkiföldjén, mikor a madarak elhallgatnak, és senki sem tudja biztosan, elkezdenek-e újra énekelni. Ilyenkor bármi megtörténhet, amire addig nem is gondolt. Tompultságában előreesett a válla. Nem volt ereje meglátni a másik fájdalmát, emlékezni rá, ki is az valójában, és hogy a férfi az ő gondjaira van bízva. Csak arra gondolt, milyen ellenszenves, önző és gonosz.

– Tisztában vagyok vele – csattant fel a nő. – Négy hónapja vagy itt, és amennyire látom, elég jól vagy. – Olyan összecsücsörített szájjal mondta ezt, hogy az ajka szinte csőrnek hatott.

A szavakat orgonához hasonló éles hangok kísérték.

Így aztán a férfi megszökött. Nem volt túl bonyolult dolog. Ezen a langyos éjszakán az ablakot nem zárták be. Ugyan az ablak előtt fémrácsozat feszült, de a rácsot rögzítő csavarokat könnyedén kiszedte a több mint százéves épület kiszáradt, fa ablakkeretéből. Az első emeleten volt a szobája. Egy macska könnyedségével ugrott ki az ablakon, és ért földet a füvön. Nem a parkolón keresztül ment, hanem az erdő felé, a Brønnen-tó irányába. Mindegy volt, merre indul. A lényeg, hogy nem marad többé Vardenben.

A tó gyönyörű volt. Mozdulatlanul pihent a völgyben, nyíltan, csöndesen, mindenféle színlelés és megjátszás nélkül. Nem taszította el magától, és nem csábította le magához. Nem volt benne semmi tolakodó, egyszerűen csak ott volt. A mindössze kőhajításnyira lévő intézetet eltakarták a fák. Nestor megkérte, hogy álljon meg egy kicsit, amit meg is tett. Bámulta a Brønnen-tó fekete vizét. Hirtelen Tormodra gondolt, akit itt találtak meg, szokás szerint kesztyűvel a kezén, arccal a mélység felé fordulva. Szőke haja a sötétzöld vízen lebegett. Nem tűnt szép látványnak, de egyébként sem szokott az lenni. Dagadt és ernyedt volt, világos szemmel, ráadásul butának is látszott. A visszataszító, pudingszerű fickó állandóan bocsánatot kérve járkált, félve, hogy megfertőzi őket, útban van nekik, vagy valaki megérzi rettenetesen bűzös leheletét. Szegény most már megtért Istenéhez. Talán békésen üldögél egy felhőn, végre megszabadulva nedves kesztyűitől. Talán találkozott odafent az anyjával, s mellette meglelte nyugalmát. Imádta az anyját. Nagyot sóhajtott, ahogy Tormod pislogására és szőke szempilláira gondolt. Vékony teste idegesen összerándult, és továbbment.

A sötét alakot senki sem vette észre a világoszöld erdőben. Mindenki aludt. Tormod helyét valaki más vette át. Tormodot az öngyilkossága után gyakorlatilag egy üres ágyra korlátozták. Megdöbbentő átváltozás, gondolta. Tormod már nem volt többé Tormod, mindössze egy üres ágy. És ő is egy üres ágy lesz, feszesre húzott lepedővel.

Figyelte a hangokat, és aprókat bólintott. Aztán imbolyogva továbbment az erdő mélye felé. Mikor az éjszakás nővér bekopogtathatott a szobája ajtaján, ő már több mint két órája járta az erdőt. A nő nyilván nem merte elmesélni a beszélgetésüket. „Nem, nem vettem észre semmi különöset, olyan volt, mint máskor.” A magasan járó nap egyenesen a nővér arcára süthetett az ügyeleti szoba ablakán át, ahol korábban beszélgettek. A szavak égették a nő torkát, akár a sav.

Elment a lovarda mellett. Hallotta, ahogy a nagy, sötét állatok türelmetlenül topognak az istállóban. Az egyik észrevette, és nagyot fújtatott. Nézte a lovakat a szeme sarkából, és erős késztetést érzett, hogy velük legyen, olyanná váljon, mint ők. Senki sem megy oda egy lóhoz, és kérdezi meg: „Ki vagy te?” A lovakkal időről időre terheket cipeltetnek, utána békén hagyják őket. Az öreg, munkára képtelen lovak meg golyót kapnak a fejükbe. Ilyen egyszerű. Napról napra ugyanazt csinálják. Gyerekekkel a hátukon járnak körbe-körbe a karámban, isznak a régi itatóból, lelógó fejjel, állva alszanak, elhessegetnek magukról néhány rovart. Aztán egyszer csak meghalnak.

Egy darabig az út mentén sétált. Nemsokára felkelnek az emberek a takarók és a lepedők közül, s kibújnak az odúikból. Érezte, hogy közelednek, szinte vibrált a levegő. Nemsokára megindul a forgalom. Errki gyorsabban szedte a lábát. Az lesz a legjobb, ha újra behúzódik az erdőbe. Szerette a remegő erdőt, a lombokon keresztül megcsillanó fényt és a fű illatát. Az ágak és a virágok hangját, ahogy megreccsentek, meghajlottak a lába alatt. A szürke, kiszáradt fákat, amelyek csak álltak ott gyökerüket mélyen a talajba vájva. Kitépett egy páfrányt, mire a gyökere is kiszakadt a földből. A kezében tartotta, miközben azt mormolta: – Gyökér, szár, levél. Gyökér, szár, levél.

Végül elfáradt. A távolban meglátott egy kősziklát s a tövében az árnyékot. Mikor odaért a sziklához, lefeküdt a fűbe, és összegömbölyödött. Állandóan figyelte a hangokat, folyamatos halk morgást hallott magában, akár valami erőműben. Volt a zsebében egy kis üvegcse rácsavarozható tetővel. „Az alvás a Halál kisöccse”, gondolta, és lehunyta a szemét.

***

A fennsík szélén megállt. Csak Errki tudott így menni, nehézkesen és dülöngélve, mint egy szárnyaszegett holló, mégis meglepően gyorsan. Minden lógott és himbálózott rajta. Hosszú haja, kigombolt kabátja és viseltes nadrágja, amelyet rég nem vett le magáról. Ócska tréningnadrág volt, izzadtságtól és húgytól bűzlött. Feje oldalra billent, mintha elszakadt volna egy ín a nyakában, és járás közben ritkán pillantott fel. Állandóan az utat nézte, és csak saját lábát figyelte. Maguktól mentek. Nem volt szüksége célra sem, órákig tudott gyalogolni anélkül, hogy elfáradt volna. Egyenletes ritmusban lépdelt, akár egy játékszer, amelynek kulccsal felhúzták a rugóját.

Huszonnégy éves, keskeny vállú és meglepően széles csípőjű fiatalember volt. Rossz tartása miatt kikészültek a csípőízületei, ezért furán járt, a lábait oldalról maga elé téve. Dühös mozdulatnak tűnt, mintha le akart volna valamit rázni a hátáról. Ettől sokak szerint úgy lépkedett, mint egy öregasszony. A nyaka is hosszabbnak és vékonyabbnak tűnt a megszokottnál, szinte túl vékony volt ahhoz, hogy a fejét hordozni tudja. Nem mintha a feje szokatlanul nagy lett volna, de a tartalma sokkal nehezebb volt, mint a legtöbb fejé.

Mindössze hatvan kilót nyomott, és keveset evett. Ráadásul képtelen volt eldönteni, mit is akar enni. Kenyeret vagy kukoricapelyhet? Virslit vagy hamburgert? Almát vagy banánt? Hogy mernek az emberek ennyi döntést meghozni? Honnan tudják, hogy jól választanak?

A zsebében ott lapult a gyógyszeres üveg, amelynek tartalma biztosította, hogy a lába engedelmeskedjen, gondolatai pedig a megfelelő mederbe terelődjenek, miközben fel s alá járkál a vardeni folyosókon, a buszon, a vonaton vagy épp az út mentén bolyong.

Mikor nem mozgott, akkor feküdt, és csöndben pihent. Hosszú, fekete haja koszos csimbókokban lógott az arcába. Bőrét pattanások okozta hegek borították; tizenhárom éves kora körül bukkantak fel, és apró vulkánokként törtek ki. Rég felhagyott a mosakodással. Sokkal rosszabbul néztek ki a mitesszerei, ha vízzel és szappannal átdörzsölte őket. Ha a kosz és a zsír befedte a bőrét, nem látszottak annyira. Kócos haja alatt csak sejteni lehetett hosszúkás, keskeny arcát, hegyes állát és keskeny, sötét szemöldökét. Mélyen ülő szemei mindig kerülték az emberek tekintetét. Ha valaki mégis beléjük nézett, tompán csillogtak. Mindig ferdén, alulról pillantott fel arra, aki szólt hozzá. Arcába lógó haja és egész testét beborító ruházata miatt még nyáron is fehér volt a bőre. Nadrágja a csípőjén lógott, bőröv tartotta. Az övcsatot kitárt szárnyú, kampós csőrű rézsas díszítette. Apró zománcszemei mintha láthatatlan zsákmányt figyeltek volna, például Errki apró nemi szervét a koszos nadrág mélyén. Korához képest fejletlen volt, és sohasem járt még nőben. Erről senki sem tudott, ő maga pedig más, fontosabb dolgokkal nyomta el ezt a fájdalmas tényt. A sas elég imponáló volt, ahogy Errki csípőjének ritmusában mozgott. Ez akár arra is rábírhatta az embereket, hogy az alatta rejlő szervet igazi ragadozónak gondolják.

Meleg volt, és csönd honolt a tájon; sárga földek mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. A távolban egy lány közeledett babakocsit tolva. Már messziről észrevette a sötét, imbolygó alakot, és ráébredt, hogy el kell haladnia mellette. Egyetlen út sem tért le oldalra. A férfi különösen festett, és ahogy egyre közeledett, a lány érezte, amint egész teste megfeszül. A járása is merevebb lett. Az alak csak dülöngélt feléje, volt benne valami félelmetes és agresszív, a lány pedig arra gondolt, hogy nem kell a szemébe néznie, egyszerűen csak elsiet mellette valami egykedvű, fensőbbséges arckifejezéssel. Semmi esetre sem mutathatja ki a félelmét; úgy képzelte, a férfi, mint egy kiszámíthatatlan kutya, akkor fog támadni, ha kiszagolja a rettegését.

A lány annyira volt szőke és szép, amennyire Errki sötét és csúf. Még a fátyolon keresztül is éles fényben fürdött közeledő alakja. A babakocsiba kapaszkodott. Idegesen tolta maga előtt, akár egy pajzsot, mintha kész lenne feláldozni a tartalmát, csak hogy mentse a bőrét. Errki legalábbis így gondolta. Régóta gyalogolt már a gondolataiba mélyedve, amikor a szeme sarkából észrevette a közeledő alakot. Jelentéktelennek tűnt, mint a szélben szálló pernye. Annak ellenére, hogy észlelte a körvonalakat és a mozgást, nem emelte föl a fejét. Errki a világ legszánalmasabb jelenségének a babakocsit toló nőket tartotta. Hogy egy gyerek kinyomása miatt miért vágnak ilyen hülyén elégedett arcot, sohasem bírta felfogni. Hogy a Földön élők milliárdnyi szenvedése láttán egy gyerek hogyan volt képes megváltoztatni az élethez való hozzáállásukat, túlment a józan ész határán. Vetett egy pillantást a lányra, és föltette magában a kérdést: ellenséges szándékú-e vagy sem? Jó szándékot nem ismert. Sosem hagyta magát félrevezetni, vagy éppen hülyére venni. Az ellenséget lehetetlen felismerni elsőre, pusztán külső alapján. A babatakaró alatt például kés is lapulhat. Kettős hegyű, cikcakkos pengéjű kést látott maga előtt. Sosem lehet tudni.

Elhaladtak egymás mellett. Abban a másodpercben Errki összetörő üveg csengő hangját hallotta. A lány a babakocsi fogantyúját szorongatta. Egy pillanatra felnézett. Legnagyobb rémületére a férfi szemében különös fényt pillantott meg, és a nyitott fekete kabát alatt el tudta olvasni a pólója feliratát: ÖLD MEG A TÖBBIEKET!

Ez nem ment ki a fejéből. Így ő lett az egyik azok közül, akik később bejelentették a rendőrségnek, hogy látták a keresett személyt a kérdéses napon, a kérdéses helyen.

Az emberek mindig üldözték Errkit, nem csak pusztuló teste, amelyben a szervek összevissza helyezkedtek el, vagy kőkemény szíve, amely csontok mögé bújva dobogott. Belé akartak látni. Egészen a legbelső, titkos szobába, ahol a vakító fény égett. Gonosz szándékaikat szép szavakba csomagolták, a valóság áldásairól beszéltek, meg az izgalmas kihívásokról, amelyeket a közösség adhat. Kibírhatatlan volt.

De ha egyszer nem akarta!

Zavarodottan rázta meg a fejét. Gondolatai összevissza csapongtak, és megzavarták időérzékét. Visszatámolygott a szobába, és lehanyatlott a koszos matracra. Örült, hogy megszökött a fullasztó intézetből, és hogy megtalálta ezt az elhagyatott házat. Az oldalán feküdt felhúzott térdekkel, kezét a combjai közé szorítva, arcával szinte belebújva a penészes matracba. Mélyen magába nézett, le a sötét, piszkos Pincébe, ahová csak egy keskeny résén át hatolt le a fénysugár. Szabályos kör alakú folt jelent meg a kőpadlón. Ott ült Nestor, mellette kopott kabát feküdt. Semmi gyanús nem látszott rajta, mintha csak félredobták volna, de Errki tudta, hogy valójában mi az. Sokáig feküdt csendben, várakozón, majd elaludt. Idő kellett, hogy begyógyuljon a seb. Amíg az gyógyult, ő álmodott. A büntetés után mindig kapott vigaszt, amit hálásan fogadott. Ez is a megállapodás részét képezte. Július negyedikét írtak, három perccel múlt hajnali hat, és rettenetes hőség közeledett.

***

A sűrű facsoport között rejtőző gerendaház hirtelen bukkant elő. Az épület évtizedek óta lakatlanul állt. Ennek ellenére meglepően jó állapotban volt, bár a berendezés nagy részét már széthordták vagy elpusztították a csavargók. Nem kevesen pihentek meg itt az évek során, és hagyták rajta nyomukat a szobán, vagy szórták szanaszét üres üvegeiket.

Álldogált egy darabig az erdőben, és hallgatózott. A ház előtti kis tisztáson burjánzott a fű. Óvatosan megközelítette a házat, megfogta a kilincset, és benyitott a nehéz ajtón. Egy pillanatra megállt, és figyelt. Odabent konyha, nappali és két apró hálószoba tárult a szeme elé. Az egyik hálószoba sarkában régi, csíkos matraccal ellátott ágy állt. Helyiségről helyiségre lopakodott, és körbevizslatott. Beszívta a régi fagerendák illatát. Ebben az üres házban Errki közelebb került az őseihez, mint gondolta. Régi nyári lak volt, melyet egy 1600-as években alapított finn település helyén építettek. Ahogy körbejárt, figyelmesen hallgatta a néma falakat. Úgy tűnt, mintha valami különös történt volna itt. Az őrület beette magát a falak közé. A vastag gerendák némelyikén komoly sérülések éktelenkedtek, mintha valaki baltával esett volna nekik. Egyetlen ablak sem volt ép, a korhadt ablakkeretben csak elvétve maradt egy-egy üvegdarab. Egymás után több gondolat futott át az agyán. Ide nem lehetett kocsival feljutni, és amennyire figyelte, senkinek sem tűnt fel, amikor lekanyarodott az útról, és elkezdett felkapaszkodni a hegyoldalon. Nem volt órája, de tudta, hogy pontosan harminc perce tért le a főútról. Nem aggasztotta, hogy nem hozott magával élelmet és ruhát. Viszont szomjas volt. Mozgatta az állkapcsát, hogy összegyűjtsön egy kis nyálat. Elkezdte rágni a nyelvét.

Bement az egykori konyhába, és találomra kihúzott pár fiókot. A fogantyúk már eltűntek, csak az azokat egykor rögzítő szögnél fogva tudta kirángatni őket. Talált egy törött villát és egy doboz gyertyát. Meg morzsát és pókhálókat. Söröskupakokat. Üres gyufásdobozt. A betört konyhaablak fölötti karnisról nejlonfüggöny maradványa lógott; mikor megfogta, szétfoszlott az ujjai között. Visszament a nappaliba. A helyiség egyik ablaka a tisztásra nézett, a másik a szemben lévő oldalon egy tóra. A fal mellett régi kanapé állt, rajta zöld, kötött ágytakaró, a másik falnál pedig egy nagy szekrény. Kinyitotta és belenézett. Semmit sem talált. A foltos deszkapadló nyikorgott a léptei alatt. Óvatosan leereszkedett a kanapéra. A rugók nyikorogtak, és porfelhő szállt fel a levegőbe. Meggondolta magát, felpattant, s inkább bement az egyik hálószobába, ahol a sarokban ott állt az ágy. Levette a kabátját és a pólóját, majd lefeküdt. Egy örökkévalóságig volt távol. Mikor felébredt, nem tudta, hol van, ráadásul álmodott is. Így elkövette azt a hatalmas hibát, hogy egyenesen kiment a napfényre. Fárasztó volt a belsőségeit összeszedni a lépcsőről, miközben Nestor gonoszul nevetett. A belei kukacokként csúsztak ki a keze közül.

Másodszorra ébredt fel. Óvatosan felült, és körbenézett a szobában. Végigtapogatta magát, s érezte, hogy mellkasa egyben van. Csak egy vörös, cikcakkos forradás éktelenkedett rajta. A mellbimbói közül indult, és egészen a köldökéig tartott. A nap már magasan járt az égen. Fölkelt a matracról. A szoba üres volt, egy durván faragott komódot leszámítva. Lassan felállt, és átment a szobán. Kihúzta a komód egyik fiókját. Miközben állt, és a fiókot bámulta, futólag megtapogatta fájó csípőjét. Valami keményen feküdt. Visszament a sarokba, és lepillantott a matracra. Az ujjaival körbetapogatta. Volt ott valami, valami keskeny és kemény. Gyanakodva felemelte a matracot, és megfordította. Az alján, a csíkos huzatban nagy lyuk tátongott, s a szivacs egy részét valaki kiszedte. Bedugta a kezét a nyílásba, és kotorászni kezdett. Valami hideget tapintott ki. Kihúzta, és csodálkozva meredt rá, nem hitt a szemének. Ebben a romos házban, a koszos, ócska matracban egy revolvert talált. Két kézzel, óvatosan fogta, s belenézett a csövébe. Errki kezében teljesen szokatlan volt ez a tárgy, de mikor rendesen jobb kezébe fogta, és ujját a ravaszra helyezte, érezte, milyen jól belesimul a tenyerébe. Micsoda ereje van. Minden hatalom az övé… az égen és a földön. Szellő, szél és vihar. Kíváncsian kivette a tárat, és belepillantott. Egyetlen golyó volt benne. Izgatottan kiszedte, és alaposan megvizsgálta. Hosszú, fényes és meglepően gömbölyded volt. Visszacsúsztatta a tárba, és örült neki, milyen jól illik a helyére. Újra körbenézett. Korábban valaki itt aludt, és elrejtette a pisztolyt. Különös. Talán az illetőt meglepték, és nem maradt ideje magával vinni. Talán most is ül valahol, és várja, hogy visszatérhessen ide. Errki nem értett a fegyverekhez, de úgy gondolta, nagy kaliberű, drága pisztoly lehet. Elolvasta a markolaton látható apró betűket: Colt.

Mit gondolsz, Nestor?, mormolta halkan, és forgatta kezében a fegyvert. Hirtelen megállt, és eldobta. A pisztoly nagyot csattant a padlón. Kirohant a konyhába, és egy darabig a szekrénybe kapaszkodva állt. Gondolhatta volna, hogy Nestor elképesztő dolgokat fog javasolni. Hallotta, hogy nevetnek odalent a sötét Pincében. Azután visszament, és sokáig állt a fegyvert bámulva. Végül visszatette a helyére, a matracba. Nem volt szüksége rá, neki voltak más fegyverei. Inkább elkezdett járkálni a házban, a konyhából kiment a nappaliba és vissza, miközben folyamatosan a foltos padlót bámulta. Különböző hangokon szólaltak meg a hajladozó deszkák. Nemsokára egész dallamot játszott szobáról szobára sétálgatva. Fekete haja dühösen lengedezett, akárcsak kabátja és nadrágja. Mindkét karját ferdén és mereven eltartotta magától, ujjait pedig a deszkák hangjának ütemére mozgatta. Ez a ritmus beszippantotta, csak ment és ment, nem tudott megállni, de nem is akart. Ebben a világban békén hagyták, nem volt más dolga, csak egyenletes léptekkel sétálni fel s alá. Reccs, reccs, Errki megy, lépésről lépésre, szobáról szobára, bumm, bumm, bumm.

Nem tudta, mennyi ideje járkál, de végül összeszedte a bátorságát, és megközelítette az ajtót. Óvatosan nyitotta ki. A nap teljes erőből sütötte a tisztást. Behunyta a szemét, és lassan kilépett a kőlapokra, aztán a fűre. Megállt, szagolgatta kicsit a leveleket, a füvet és a páfrányt. Gyökér, szár, levél. Végre újra minden rendben volt. Nem tudta, hová akar menni, vagy mit akar csinálni. Nestor a völgy felé irányította a lépteit, a házak irányába. Még mindig csak hajnalodott. A korán kelők épp hogy csak kiléptek az ágyból. Széthúzták a függönyöket, és kinéztek a ragyogó napsütésbe. Meleg, boldogság, ragyogó zöld mindenfelé. Optimista terveket szőttek erre a szép napra, tudván, milyen rövid a nyár. Halldis Horn volt az egyikük. Egyedül lakott egy apró tanyán, nem messze a düledező gerendaháztól. Épp akkor bújt ki a hálóingjéből, amikor Errki megtette az első lépéseket.

***

Réges-rég túlvolt már az első és a második virágkorán, ráadásul súlyproblémákkal is küszködött. Ennek ellenére az előítéletektől mentes ember számára még mindig kellemes látványt nyújtott. Magas volt, gömbölyded, nagy mellel és szürke hajjal, ami drótkötélként verte a hátát. Kerek, üde arca piroslott, tekintete pedig idős kora ellenére sem vesztett semmit az élénkségéből.

Átment a szobán és a konyhán, majd kinyitotta az ajtót. A nap felé emelte az arcát. Egy darabig ott állt gyűrött ruhában és fapapucsban a lépcsőn, s a napba hunyorgott. Barna harisnyát viselt. Nem mintha hideg lett volna, de tudta, hogy a korabeli nőknek nem áll jól, ha túl sokat mutatnak magukból, és bár a boltoson kívül sosem járt erre senki, ott volt a Mindenható örökké figyelő szeme. Mindenre felkészült. Hívő létére megesett, hogy csúnyákat gondolt Róla, és még bocsánatért sem esedezett utána. A pitypangokkal borított tisztásra pillantott. Úgy érezte, állandóan csak nőnek, és teljesen elcsúfítják rendezett kertjét. A nyár folyamán már kétszer kapálta ki a gazt. Minden virágot egy-egy dühös csapással intézett el. Szeretett dolgozni, de közben néha fohászkodott, hogy emlékeztesse elhunyt férjét, milyen bajba sodorta, mikor egy rizsszemnyi rög okozta érelzáródás miatt a traktorja kormányára hanyatlott. Hogy erős, szívós férje, ez a hegynyi ember így meghalhatott, meghaladta az értelmét, bár az orvos megpróbálta elmagyarázni az okát. Ugyanolyan érthetetlennek találta, mint azt, hogy a legyek tudnak repülni, vagy azt, hogy felhívhatja a húgát, Helgát Hammerfestben, és világosan hallhatja siránkozását a telefonban.

Neki kellett kezdenie a munkának, mielőtt túlságosan meleg lesz. Előszedte a kapát, és magával vitte a tisztásra. A kezével beárnyékolta a szemét, és körbenézett, hogy megtervezze a dolgot. Úgy döntött, legyező alakban fog haladni a lépcsőtől kezdve a kút mellett, egészen a pajtáig. Kihozta a vödröt és a gereblyét. Egyenletes ütemben dolgozott, kitartóan kapált, amíg el nem fáradt. Két-három csapással végzett egy virággal. Majd lassabb tempóban összeszedte őket, beletette a vödörbe, és elvitte a ház mögötti komposztálóba. Porból lettél, gondolta, és keményen megütögette a vödör alját. Aztán folytatta a kapálást. Nagy feneke az ég felé meredt, és a kapa ütemére mozgott. Vörös-zöld kockás köténye lágyan ringatózott a napsütésben. Homloka nedves lett az izzadtságtól, haja pedig állandóan előrehullott a válla fölött. Általában összefonta – így olyan volt, mint egy nagy kígyó –, de erre mindig csak a reggeli mosakodás után kerített sort.

Szerette a növényeket aprító kapa hangját. A szerszám éles volt, akár egy balta – ő maga élezte meg. Néha-néha eltalált vele egy követ, és felnyögött a gondolatra, hogy esetleg kicsorbulhat. A gazok a földön hevertek, mint az elesett katonák a csatamezőn. Nem énekelt vagy dúdolt, épp elég volt neki a munka, ráadásul az Úr úgy gondolhatta volna, hogy Halldisnak tökéletes az élete, ami komoly túlzás lett volna. Csak akkor fog megmosakodni és reggelizni, ha befejezte a kapálást. Képzeletben már terítette is az asztalt. Saját kenyerét és régi sajtból főzött krémsajtját fogja enni.

Fölegyenesedett. Néhány madár rikoltozott a fák koronája fölött, és úgy hallotta, mintha valami végigszaladt volna az avaron. Minden elcsendesedett. Egy pillanatig azonban még állva maradt, lopva magának egy kis pihenést, s szemét végigfuttatta az erdőn, amelynek minden egyes fáját ismerte. A fatörzsek közt mintha valami feketeséget pillantott volna meg. Valamit, ami korábban nem volt ott. Szabálytalanságot. Hunyorított, és figyelt, ám mivel a folt nem mozdult, képzelődésnek gondolta. Tekintete végül a kúton állapodott meg. Az aljánál a fű hosszúra nőtt, és rendezetlen volt. Ha végez a munkával, talán le kellene vágnia. Aztán lehajolt – háttal az ajtónak és a lépcsőnek –, és folytatta, ahol abbahagyta. Érezte, hogy a korai időpont ellenére milyen erősen tűz a nap. Széles csípőjét égette a forró fény, az izzadtság végigcsorgott a combján. Ilyen volt Halldis Horn élete. Megoldott sorban minden problémát anélkül, hogy panaszkodott volna. Abból a fajtából való volt, amelyik nem tesz fel kérdéseket az Úrnak, vagy a Gondviselésnek. Hiszen azt nem illett. Ezenkívül félt a választól. Kapált tovább, a feneke valósággal beleremegett. A hegyoldalban, egy fa rejtekében ott állt Errki, és őt bámulta.