Gulácsy-korrekció

A
Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Fekete Sas, Budapest, 2007, 334 oldal, 3900 Ft

Gulácsy Lajos Olaszországban értesült a Ferenc Ferdinánd elleni merényletről, és a világháború kitöréséről – ekkor húzódott be először a ködfüggöny mögé, majd tíz évvel később (többszöri klinikai be- és kiutalást követően) gyógyíthatatlanként szállították át a Lipótmezőre. Nem tartozott semmilyen iskolához, bár a preraffaeliták és a rokokó mély benyomást gyakoroltak művészetére, illetve Kassák Lajos is megpróbálta felkarolni. 1922-ben megrendezték gyűjteményes kiállítását, Gulácsy az orvosa és ápolók kíséretében vett részt, de az esemény érzéketlenül hagyta. Azóta négy jelentősebb kiállítást rendeztek képeiből, a legutóbbit 1966-ban Székesfehérváron, aminek egyik rendezője éppen a jelen monográfia szerzője volt. A kötetben (a 2007-es nyomdába adás miatt) nem szerepelhet a tény: 42 év után újból láthatók a festő alkotásai.

Akármilyen elcsépeltnek vagy dagályosnak tűnik a kijelentés, ebből a monográfiából árad a (tudálékoskodástól és öntömjénezéstől abszolút mentes) szeretet. Monográfiának éppen ezért nem is nevezném a kiadványt – ahhoz túl elfogult. Gyakran hajlik esszébe a stílus, ami a gazdag képanyaggal együtt minden elvárásomat kielégítette. A szerző rövid életciklusonként, külön fejezetekben mutatja be nekünk Gulácsyt, és külön részt szentel a festő művészeti hitvallásának, szépirodalmi szövegeinek, valamint híres mesevilágának, Na’Conxypánnak. Soha nem bonyolódik bele érthetetlen képelemzésbe, és – bármilyen csábító is lenne, hiszen relatíve „szűz” terület – a festő szövegeit sem kezdi cincálgatni. Célja, hogy megrajzolja Az ópiumszívó álma alkotójának portréját, sallangmentesen és kitérők nélkül sikerül. A legutolsó fejezetben ráadásul elolvashatjuk két, furcsa körülmények között előkerült kép történetét az 1960-as évek végéről. A függelék rendkívül gazdag, akinek kedve támadna például Gulácsyt olvasgatni, máris mehet a Szecska Mikrofilmolvasójába, minden támpont adott. Életrajzi kivonat, forrásjegyzék, átfogó bibliográfia, kiállításjegyzék zárja a kiadványt.
 

Az olvasottak tükrében maximálisan megértem Szabadi előszóban tanúsított magatartását: bármennyire is lett „felkapott” Gulácsy, hát hogy, hogy nem, 2002-es dupla évfordulójáról valóban megfeledkeztek. Évtizedek óta az egyik legfelkapottabb alkotó a műkincspiacon, ehhez képest a plebs nem csodálhatta meg festményeit, csak az ismeretlen tulajdonosok, akik egy Picasso és egy Tiziano mellett gyönyörködtek bennük a dácsa nappalijában. Ehhez az „érdektelenséghez” járul az eltorzított kép, amit Gulácsyról alkotott a „szakma” az elmúlt időkben. A helyzet azért mégsem teljesen reménytelen. Igen, most talán kissé patetikusan hangzana, ha ezt a kiadványt (azaz ennek elolvasását) jelölném meg, mint az egyre sürgetőbb kanonizáció előfeltételét, de mégis valami hasonlóról van szó. Tagadhatatlanul Gulácsy-év van (hála a július 27-ig tartó kiállításnak), ez a kiadvány pedig tényleg pazar, és bár a borítóképet leszámítva nincsenek benne színek, így is élvezetes (és színes képek esetén valószínűleg nem tudták volna kihozni ennyiből). Azt hiszem, megéri kihasználni ezt az együttállást.