Legyünk együtt gazdagok
Képzeljünk el valakit, aki nem mi vagyunk. Nem egyszerű, hisz mást se tudunk mondani, mint én, én, én… Szóval valaki más. Mást gondol, más az értékrendje, másra szavaz, másféle nyakkendőtűket hord. Mindezekért kissé olyan, mintha őrült volna. Mióta csak önmagunkat látjuk, kénytelenek vagyunk a világot őrültnek mondani. Én vagyok a Te Urad és Istened, Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Kit szolgálunk? Milyen urakat, isteneket? Képzeljük el, hogy ez a másik beszélni kezd. Egy valóságsós. Vagy egy főpap, ha már urad, istened. Egy hajléktalan. Egy romának nevezett, cigánynak tartott magyar. Vagy inkább egy pénzember. Korunk hőse, a menedzser. Persze azt vegyük figyelembe, hogy manapság senki nem akar rossznak, gonosznak mutatkozni. Szeretet, halljuk sziszegni minden bokorból, és kissé megcsikordulnak az összeszorított fogak. Na ja, a keresztény gyökerek… Szociális érzékenység, pihegjük, hogy elfedjük önzőségünket. Ja igen, a felvilágosodás… Akkor tehát engedelmükkel megtartom művészetemet.
Hölgyeim és Uraim. Kedves hermafroditák.
Megindítja a magnót, nevetés hallatszik.
Ne nevessenek, mindenki számít. Amiként Thomas Mann-nak, ennek a nagy, ennek a nagyon nagy, ennek a mélységesen mély német írónak mindenki potenciális olvasónak számított, nem embernek, olvasónak!, azonképp számomra mindenki potenciális vásárló. Férfi. Nő. Between.
Engedelmükkel bemutatkozom. Bizonyos értelemben, az érthetőség kedvéért, egy Csányi Sándor vagyok. Vagy Demján. Akkor is Sándor. Mindenképpen felsőház. Krémdölakrém. De talán inkább menedzservonal. Mit mondjak, egy Kapolyi. Egy Széles Gábor. Egy Fotexkirály. EU-belépés után Heinrich von Pierer, a Siemens-főnök, Németország legfontosabb globáltotálja, idézet vége. Ha most ezt az előadást a Siemens szponzorálná – tényleg, ki szponzorálja? –, akkor itt valahol nyilván volna egy Siemens-logó, én körbenéznék, megtalálnám, s magánemberként elnevetném magam. Ezt most színészileg nem tudom hozni, de a nevetés után így szólnék: Ha most én valóban én volnék, akkor most örülnék.
Előadásom címe: Legyünk együtt gazdagok, avagy Wozu Manager in dürftigen Zeiten, Heidegger, mi végre a menedzser ínséges időkben… Vagy egyik a cím, másik a mottó. Vagy a másik a cím és emez a mottó. Vagy mindkettő mottó. Vagy egyik a másiknak a mottója. Esetleg fordítva. Tehát hogy a mottó mottója. Illetve a másik esetben a mottó mottója. Vagy fordítva? Nos igyekeztem közérthető lenni. Mondandónk csak akkor képes világos, áttekinthető formát ölteni, ha magunkban is az van: világosság, áttekinthetőség.
Gyorsan, mintha egy litániát:
Libor, Bubor, Viber, Giro, libid, pin kód, bin kód, vinkulált inkasszó, rulírozó akkreditív,
tőkeérték, futamidő, bázispont, kamatláb, kamatszám, avizó. Bla. Blabla. Blablabla. Bla. Bla? Blabla. Cedál, prolongál, inkasszál, klíringel, avizál, leszámítol, diverzifikál, hedge-el,
arbitrál, bundol, diszkontál, rediszkontál.
Satöbbi; amolyan magánszám.
Megfigyelték, hogy annyi év után ismét a kapitalizmusról beszélünk?
Hosszú csönd.
Én egy kapitalista vagyok. Kapitalista: elölről, kapitalista: oldalról, kapitalista:
hátulról. Egy háromdimenziós kapitalista. Hologram formátum.
Magnó, nevetés.
Köszönöm, látom, értik a tréfát. Valójában nem is előadást tartanék, hanem inkább úgy
mondanám, hogy beszélgessünk. Azt hiszem, van mit mondanunk egymásnak. Higgyék el, a szakadék egyazon oldalán állunk. Nekem szükségem van Önökre, és Önöknek…
Magnó, tiltakozás.
…nem, ne tiltakozzanak: és Önöknek rám. Sartre, ez a nagy, ez a nagyon nagy francia író azt mondja, hogy a pokol az a másik. Nem kérem, a pokol mi magunk vagyunk, önmagunk önmagunknak.
Ha kalapács vagyok, mindenhol szöget látok. Ahogy Thomas Mann, ez a nagy, ez a nagyon nagy német író… ja, ez már volt, elnézést. Én mindenhol a vásárlót látom. Mindenki vásárló, ön is és ön is. És bizony ön is.
