Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár. Egyedül vagyok. Lüktetek. Kint a sötétben fenyegető villámlással lángok lobognak; ég a pajta. A tanúk nélkül dolgozó pokol. Holtan dermednek reményeink, a csillagok. Az ablakok kiverve, az üres keretek ide-oda lengenek, fekete pernyét ver be a szél. A sparhertban azért ég a tűz. A konyhaasztal felborult, csirkecsontok szanaszéjjel. Nincs kutya a csonthoz. Combom a plédhez ragadt, belülről fázom, nyílt seb vagyok, büdös vagyok, csatornaszagú, szét vagyok, vigy el, Uram, olyan magányba is, ahová magamtól sose merészkedtem volna.
Jól van. Fölkecmergek, rossz, fazékba vizet teszek melegedni. Az ágy alól kirángatom a lavórt, csikorog a padlódeszkán. Körömmel kaparom a zománcot hosszasan… Homokkal sikálom, homokkal sikálom.
Kocsi kanyarodik, ők, kavarogva, nevetgélve tódulnak be. Enyhe hányhatnékom van, mi lesz velünk? Egymás szavába vágnak, az állatok! felgyújtották a pajtát! Üsse kő, nevet édesanyám, úgyis üres volt. Kicsit még részegek vagy nagyon fáradtak. Arcuk poros, mint a lapulevelek. Drágáim, mondom félhangosan.
Csivitelnek, nevetgélnek, mint a gépek. Én szereztem sót, kiált anyánk. Ó, bohóckodnak jó nénéim, miként hát furfangos asszony, talpraesettségének mi az ára, valami élveteg extra? Nem, nem, lelketlen perszónák, csak tudni hová! hogy mit, mikor, hová… egy kis kocsislegényt kellett helyre raknom… És helyére rakta, asszonyanyám?! Láthatjátok…
Azt hiszik, ezek, azt hiszik, ők a minden, hogy mindent lehet. Nem. Bizony!, így nénéim, úgy elmartam a tökét, beleződült ótvaros fuharos, két marokkal! bődülve csapott volna, mondtam, ez a legfrissebb párizsi módi… Nálam ez nem vált be, mert eleve jólesett neki. Talán heresérve volt szegénynek! Szegény, szegény. – Azt hiszem, édesanyáméknak jó életük lesz. Végül nénéim így szólnak: És nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem, nem élveztem el, azt hiszik, mindent.
A tél növekszik. Egy magányos farkas jött le a faluba. Felém fordulnak, jól van hát, Zsófika, meg vagyunk elégedve veled, láttuk, helyén a szíved, s kezdetnek, főleg hogy vég, nevetnek, Bolondka megteszi, és kellemetlenkedő cselvetéseitől sem kell tartanunk többé.
Szerettem, mondom. Úgy tehát, kiáltják a sudár lányok, úgy, szeretted, így mondod, szereti, hitetlenkedve néznek egymásra, egy fuharos bolondját szereti… Te őrült! hát nem láttad, kik ezek?! Nem láttad, mit csinálnak! Ilyenekkel adod össze magad?! Cafka, rongy áruló, fenyegetőn közelednek, tőrt rántanak, pusztulj, Zsófia, meg kell halnod, az árulónak halnia kell. Kezdeném fohászom, nénéim visszaszédültek vihogva ágyaikra, a foltos sárga pillangóplédre, birkózva hempergőznek, zihálnak, foguk villan. Te!
Édesanyám meleg vizet hozott meg egy bögre tejet. Terítsetek. Ágyazzatok. Rakjátok meg a kályhát. Eresszétek szabadon a kutyákat.
Nincs. Ülök a lavórban. Kapargatom, ahogy előbb a zománcot, a vérdarabokat. Az én vérem ez. Az öblítés nem fáj. Túl vagyunk rajta megint, lihegik mámorosan nénéim. Túl, túl, drágáim, mondja édesanyánk, nehéz, öreg kezével fejemet simogatja, túl, és van só, krumpli és petrezselyem. Elkezdünk szívből nevetni.