Egy nő (1)
Van egy nő. Szeret.
Egy nő (2)
Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba.
Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék, és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, kiegyensúlyozott és vonzó – egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed…, bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem.
A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő vakolat), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hogy az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?
Egy nő (3)
Van egy nő. Gyűlöl. Akar. Szünös-szüntelen telefonozik. Üzenetet hagy. Üzenetrögzítőt vett, hogy azon is üzenetet hagyjon. Sok dolga van. Mindig máshonnét hív. Nem beszélhetek nyíltan, súgja néha a kagylóba. Ezt a következő hívásban megmagyarázza. (Többféle oka lehet.) Ha találkozunk, a régebbi telefonokat értelmezi. Remeg a fürdőszoba, matáv és interurbán, kacarászik alattomos jókedvében.
Egy nő (4)
Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja; mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a leesett hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak, a fák kirügyeztek, már lehet nem üvegházi paprikát kapni, igaz, még csak darabra, a nyirkos testrészek, testodvak újra begombásodtak, a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem egészen mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.
Egy nő (5)
Van egy nő. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van. 1853. február 18-án Libényi János szabólegény sikertelen merényletet követett el a császár ellen. Maga csak azt látja, hogy megy le, hogy elindult, hogy elindult a seggem.
Szeret csókolózni (lásd Kossuth–Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtető, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák és csontok…
A majtényi síkon, rebegi.
Egy nő (6)
Van egy nő. Gyűlöl. Szájszaga van. Különböző szagok jönnek ki a szájából. Ezek két fő csoportra oszthatók, úgymint: ha evett és ha nem evett. Az előbbiek azonosítása vidám, meglehet érdektelen tudomány. Karfiolleves. Kelkáposzta feltéttel. Aztán a pappedlik: hagyma, fokhagyma. De már például a zöldsaláta póréhagyma-ízesítése kíván némi lelki csipkét. És hát tiszta nőről van szó, vagyis mindez a fogmosás, nemritkán szájvíz palástolásában.
Ha nem evett, akkor fordul komolyra a dolog, akkor nincsen tegnap vagy alkonyat, amikor evett volt valaki, nincsen ilyen, és nincsen idő, és nincsen ok és okozat, nincsen tehát logika, nincsen történelem, nincsen emlékezet (eképp morál sincs), és nincsen társadalom sem, országról, hazáról, nemzetről nem is beszélve, egy személy van (ismerem, azért mondom így), amelyből a személytelenség árad, ez a langymeleg, rohadt bűz.
Nem, nem bűz, ennél kevesebb, éppen ezért ijesztőbb. Kis, könnyű rossz szag. Módfelett, szerfölött: kevés; ha nem szeretnék mindenek fölött vele csókolózni, mindezt észre sem venném. Ha nem hajtana örökös, olthatatlan vágy az ajkaihoz, nem is volna tudomásom a teremtés e repedéséről, erről a sebről, nyílt gyalázatról. Az egész nő olyan, mint mikor lágy szellő fujdogál az enyvgyár felől. A legelviselhetetlenebb a gyöngédség. Ha gyors apróka csókokkal borítom be az arcát, csókolgatom a szemét, szemhéját, szemgödrét, orrát, fülét, orcáját, halántékát, és hát biz’ értelemszerűen az ajkait, a száját, az az iszony maga, az undor olyan vad bérceire érkezem, hogy szédülnöm kell. Viszont minél vadabb, érzéketlenebb és brutálisabb vagyok, vagyis abstart letámadom, mint az állat, valósággal kiharapva belőle a száját, mintha zabálnánk, csattogó állkapcsokkal, csapdosó nyelvekkel, a vérízzel, annál kevésbé kell az enyvgyárra gondolnom, melyet most, beszélik, bagóért privatizáltak.
Ezért van az, hogy ha csókolózásra alkalmas terepen pillantom meg őt, és manapság alig van hely, amely az egyéni vagy a közösségi ízlés, erény avagy jámborság tiltó hatálya alá esnék, akkor ahajt rohanni kezdek felé, akár egy rajzfilmfigura, a nyakam közé kapom a lábam, és usgyi!, egészen beleszaladva, egymásba csattanva, nem megtorpanva, mert tudom, akkor megcsapna, lecsapna rám ez a pállott üresség, hiányok záp hiánya, poshadt semmi, dögletes lég, amitől, volt már rá példa, öklendezni kezdek, taknyom-nyálam egyben – egyesülésnek éppen ez is egyesülés.
Mindezt tudja, ezért gyűlöl. Biztonságos érzés. Igaz, félreért, azt hiszi, nagylelkűségből teszem, ezért gyűlöl. Pedig nem, hanem mert megőrülök érte, ha becsukom a szemem, csak őt látom, ha kinyitom a szemem, mindent megteszek, hogy őt láthassam. Ha majd erre rájön, ő is szeretni fog engemet. De ez nem fontos, az a fontos, hogy láthassam.
