Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.
Ludwig Wittgenstein
Előszó
A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Ezért határoztam el, hogy ezt a történetet úgy írom meg: igényeljen bevezetést.
Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam.
Igen, dologra!, mert az igény, hogy anyámról írjak, néha nagyon váratlanul jelentkezik ugyan, de nagyon bizonytalan is, vagyis erőltessem meg magam, nehogy egyszerűen és pillanatnyi kedvem szerint egyetlen betűvel püföljem tele a papírt, m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m
Nem használom a nyelvet, nem akarom felismerni az igazat, és még kevésbé azt Önök elé tárni. Az sem jut eszembe, hogy megnevezzem a világot, következésképp az ég világon semmit sem nevezek meg, hisz néven nevezni annyi, mint a nevet örökösen feláldozni a megnevezett dolognak…
Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. – Itt talán kurziválható volna minden… A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m A férfiember búját nem tárja a világnak.
Megrémülök, közben megint jól érzem magam: nem fáj a múló idő.
Ami ilyen pillanatban a legrosszabb volna: bárki részvéte, csak egy tekintet, egy szó is. Rögtön másfelé nézni, vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz. Amint beszélni kezdenek róla, tüstént elfog megint az unalom, máris tárgytalan megint az egész. Itt-ott mégis emlegetem ennek-annak anyám halálát, pedig nincs értelme, s mérgelődöm, ha az elbeszélésemhez megjegyzéseket mernek fűzni. Olyankor tudniillik leginkább azt szeretném, ha elterelnék a figyelmemet, és ugratnának valamivel.
Legutóbbi filmjében, például, James Bond áthajította a lépcsőkorláton az ellenfelét, aztán azt kérdezték tőle, meghalt-e az illető, ő meg azt mondta: „Hát, remélem!” – mire én megkönnyebbülten nevettem. Halál- és hullavicc engem végképp nem zavar, még jól is esik meghallgatnom.
Vagyis azért hébe-hóba „kiborultam”: hirtelen szétestek a mindennapos elképzelések, a különben is csak évek-évtizedek óta iksszer eldarált kezdeti elképzelések ismétlései, aztán sajgott a tudatom, akkora űr támadt benne… Ez már elmúlt, már nem borulok ki. Ha írok, szükségképpen múltról írok, már olyasmiről, amit letudtam, arra az időre legalábbis le, amíg írok. A könyv bármiről szól is, érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény és adomány.
Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle, mondja Mallarmé. Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok.
A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, Apáti Miklós-, H. C. Artmann-, Babits Mihály-, Donald Barthelme-, Georges Bataille-, Thomas Bernhard-, Jorge Luis Borges-, Albert Camus-, Anton Csehov-, Dsida Jenő-, Füst Milán-, Hajnóczy Péter-, Peter Handke-, Illyés Gyula-, Jelenits István-, Juhász Ferenc-, Valentyin Katajev-, Kormos István-, Kosztolányi Dezső-, Lautréamont-, Stéphane Mallarmé-, Mándy Iván-, Mészöly Miklós-, Molnár Ferenc-, Robert Musil-, Orbán Ottó-, Ottlik Géza-, Szabó Lőrinc-, Szt. Pál-, Blaise Pascal-, Pilinszky János-, Arthur Rimbaud-, Jean-Paul Sartre-, Ronald Sukenick-, Lev Tolsztoj-, Georg Trakl-, Vas István-, Vasadi Péter-, Várady Szabolcs-, Weöres Sándor-, Ludwig Wittgenstein-idézetek vannak.
Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem.
Kelt Budán, június 16dikán
