(Győrffy Ákos: Nem mozdul, Magvető 2007)
Magyarországon ma divatosnak számít úton-útfélen a fogalmi lírára hivatkozni. Ha nem tudunk valakivel mit kezdeni, az első toposz, amit sikeresen előrángatunk az, hogy a szerző „fogalmi lírát” művel. Ezzel a védelmi mechanizmussal bárkit fel lehet menteni, hiszen, ha egy Romana doktoros lányregényt telepakolunk Kant vagy Heidegger idézetekkel már bátran lobogtathatjuk, mint fogalmi költeményeket, s ha bárki kritizálni merné, simán a pofájába lehet dörgölni, hogy egyszerűen túl ostoba ahhoz, hogy értse művészetünket. Tévedés ne essék, a fogalmi líra létező dolog, egyszerűen csak nagyon kevesen művelik jó színvonalon. A legtöbb esetben olyan érzéssel közeledhetünk a líra ezen típusához, mint az egyszeri zenész, aki valami irtóztató klimpírozást hall, melyet mindenki megtapsol. A zenész ekkor elgondolkozik, hogy nyilván benne van a hiba. Ma már nem divat szóvá tenni, hogy a király esetleg meztelen.
Győrffy Ákos azonban messze távol áll a fent vázolt nagy átlagtól. Végig az az érzés uralkodott rajtam, miközben verskötetét olvastam, hogy ő az a szerző, aki tulajdonképpen egész életében egyetlen verset ír, pontosabban: egyetlen morális alapproblémát jár körül. Nem szeretek szuperlatívuszokban beszélni új kötetekről, de Győrffy legújabb verseskönyve olyan sűrű lett, hogy na. Nem fogják sokan olvasni, mert tényleg komoly filozófiai előtanulmányok szükségesek az értelmezéséhez, aki azonban veszi a fáradságot, az a poszt-egzisztencialista problematikának olyan komoly egyéni mélységeit fedezheti fel, hogy mindene beleremeg.
Győrffy költészete statikus költészet, ezt értsük szó szerint, nincs történés a lírában, a szerző nem cselekszik, illetve a költemények nem a történés, sokkal inkább a költői identitás kérdésköre (pl. írhatok-e verset) illetve az egyéni létezés (van-e jogalapom jelen lenni, és ez számít-e bármit is) köré szerveződnek. A szerző folyamatosan reflektál arra a kérdéskörre is, hogy a költő által történésként értékelt dolgok (pl.: Szedtük fel a fűből a diót) valóban vonatkozhatnak-e abszolút történésekre. Terítéken van maga a költészet is, Győrrfy összehozza az egyik legfrappánsabb ars poeticát, melyet a kortárs irodalomban olvashatunk.(Értelmetlen szavakat kiabálni/ a sziklaszirtről a túlparti/ hegyeknek, olyan szavakat,/ melyeknek csak ezen a helyen,/ erről a helyről kiabálva / van értelmük.) Izgalmas munka ez, pláne annak, aki a XX. századi polgári filozófiákból készítette diplomamunkáját.
Mielőtt bucira dagadna a kedves olvasó feje gyorsan abba is hagyom a filozófiai alapproblémák fejtegetését és rátérek a kötet gyengébb részeire. Mint már említettem, ezek a szövegek tényleg csak felkészült irodalmároknak fognak örömet okozni, mivel a versek mind ugyanazon az alaphangon szólalnak meg s tulajdonképpen nem tudnak elvezetni semmilyen katarzishoz. Úgy is fogalmazhatnánk, Győrffy legújabb verseskötetében összeállítja a szorongás enciklopédiáját, messze túl már haragon vagy bármilyen változtatási lehetőségen. Nincs remény arra, hogy valami majd csak beindul, valami történni fog, ha van is erre potenciál, az nyilván máshol van a szerző szerint, nem az elbeszélőnél. (mintha valaki /bennem sokkal jobban /tudna mindent, mintha / mindent tudna ez a valaki,/ a mégiscsak én)
Kifinomult, szórakoztató líra ez, ha megtaláljuk hozzá a kulcsot, erre azonban földi halandóként nagyon kicsi az esélyünk, egyszerűen nagyon kis számú lesz az olvasótábor, Győrffyt azonban reméljük ez nem kedvetleníti el. Bár a kötetből az derül ki, hogy korántsem biztos bárminek is a legitimitásában, mégis üdítő színfoltként gondolok munkásságára, mert Győrffy ezzel a könnyvel tényleg alaposan megírta a metafizikai szorongást, mint témakört. Egyetlen kérdés motoszkál csak bennem: el tud-e mozdulni ebből a mélységből a lírai alany, a költő következő munkáiban. Reméljük. Mindannyiunk érdekében.
Jászberényi Sándor
