B
Largo Winch - Az örökös, Képes kiadó, 2007.
Nagyon, de nagyon nem akaródzott nekikezdenem: az a Jean Van Hamme írta, akinek XIII című szériája az utóbbi évek egyik legnagyobb csalódása volt számomra: a fickó Ludlum Bourne-regényeit szerette volna képregényben koppintani. Sajnos a szerzők közti szintkülönbség egyértelmű volt: míg Ludlum tudta miről ír, és mindössze a kémes tudásanyagát romantizálta, addig Van Hamme „ahogy esik, úgy puffan” dramaturgiájú történetsodora kellemetlenül bárgyúnak bizonyult.
Szóval a Largo Winch-sztori legelső kötete nem vonzott különösebben, főleg mivel a belőle készült tévészéria még csak közepesnek sem volt mondható.
És most csak ég a pofám, mert totálisan téves volt a prekoncepcióm.
Mintha nem is ugyanaz az ember írta volna a XIII-at és a Largo Winch-et. Na jó, ez talán túlzás, mindkettő jamesbondi kalandokat hajszoló, „kihaénnem”-hozzállású (tehát élből ellenszenvesnek kellene lenniük, ám mégsem azok!) egyének krónikája, csakhogy a Largo Winch-ben minden kidolgozottabb, átgondoltabb, mint elődjében – ennek az oka valószinűleg az, hogy Van Hamme először regényformában adta közre a multimilliárdos kalandor történetét.
A kiforrott dramaturgiáért hálás vagyok, mivel az efféle high concept képregényírás, jelen esetben, hogy egy átlagember egyik pillanatról a másikra a világ leggazdagabb cégének főnöki székében találja magát, már nem divat. Az utóbbi másfél-két évtizedben a képregényírás szó szerint felnőtt, és az olvasók, hacsak nem képtelenek elszakadni a hatvanas-hetvenes évek stílusától, nem igazán preferálják az efféle, látszólag a realitásban gyökeredző, mégis hajuknál fogva előrángatott alapötleteket. A James Bond-klónok meg aztán abszolút a múlt csökevényei.
Csakhogy: egyrészt jóval alaposabb az expozíció, és ennek okán sokrétűbbek a karakterek, mint vártam. Ráadásul ezzel a bizonyos expozícióval párhuzamosan Van Hamme egy akciódús történetszálat is bonyolít, ami garantálja, hogy még véletlenül se unatkozzunk. A sztorinak ez a két ága a kötetnek csak a legvégén, egy remek csúcspontban ér össze, visszaadva Van Hamme forgatókönyvírói tehetségébe vetett hitemet.
Philippe Francq rajzai a legjobbfajta európai képregény-tradíciót követik, rendkívül részletesek (na jó, mondjuk nem Geof Darrow-részletesek (az a csávó ezen a téren a legdurvább), de itt is van bőven min legelésznie a szemnek) és szívfájdítóan színpompásak – a nagyobb paneleket érdemes percekig csodálni. Egyértelmű, hogy Francq helyszíni tanulmányokat végzett, a törökországi vidéki táj és a new yorki irodanegyedről készült rajzai egyaránt meggyőzőek.
