„Azt hiszem, a sok hó és jég fogott meg igazán Jack London regényeiben. Minden gyerek szeret hógolyózni meg ródlizni, de engem valahogy nem ez érdekelt, hanem az, hogy derékig gázolhassak a hóban, miközben süvít a szél” - meséli az első Jack London-élményéről Centauri, aki új regényében, a Jákob botjában leszámol a London-sztereotípiákkal, és megvillantja John Griffith érzékenyebb oldalát. Ha a Jégvágóról azt írtuk, hogy könnyen hihetné észak-amerikai regénynek az olvasó, akkor testvérregényére, a Jákobra ez hatványozottan igaz. Egyszerre fiktív életrajz-rekonstrukció, roadmovie és coming-of-age történet, nagyszabású, érzéki és érzékletes nagyregény, 5 százaléknyi London-vendégszöveggel megbolondítva. Centaurit nem az író, hanem az ember érdekelte: a regény végére még alig 19 éves Jack, aki a Jégvágó Dan Coolbirth-jének sodródása helyett a saját kezébe veszi az irányítást, és fókavadászhajókat, tehervonatokat és idősebb nők szoknyáját ostromolva törtet előre, hogy megcsinálja a szerencséjét. Jack útja az örökké ködös Friscótól a szakégőzben és a gésák lába közé dörzsölt tojásfehérjében úszó Távol-Keletig vezet, de sokkal fontosabb az a belső út, amit az első újságban publikált novellájáig megtesz. „Rájöttem, hogy Jack lehetett volna sokkal jobb író, ha például lett volna egy jó szerkesztője, valaki, aki kicsit terelgeti” – mondja Centauri, aki előtt a hőse által megtett út sem ismeretlen. „Ha megkérdezed, hol nőttem fel, azt kell mondanom, hogy az erdőben, a mezőn, a pataknál. Tavasszal gyakran már az iskola előtt kint voltam, tényleg brutálisan sok időt töltöttem ott. Vezettem naplót, és mindig felírtam, hogy hány kilométert mentem. Egyszer összeadogattam a kilométereket, és az jött ki, hogy 33 éves koromig kétszer kerültem meg a Földet.” Centaurival a küzdeni tudás hiányáról, a Forrest Gumpról és a jack londoni hasonlóságokról beszélgettünk.
Mikor döntötted el, hogy regény lesz a gyerekkori Jack London-rajongásból?
Körülbelül 8 éve. Minden szempontból húzós helyzetben voltam akkoriban, és a kezembe akadt Jack özvegye, Charmian Kittredge életírása (Jack London élete, Új Palatinus, 2004) a férjéről. Megdöbbentett, hogy mi mindent csinált végig Jack 19 éves koráig. Hozzá képest nem volt okom panaszra. Charmian könyve előtt én is leragadtam annál a Jack Londonnál, akit mindenki ismer: aranyásók, Alaszka, kutyák, vadon, hó és jég. A fiatalkoráról semmit sem tudtam, az életrajzot olvasva viszont megdöbbentem, hogy mire volt képes. Gyakran látom úgy, hogy az a küzdeni tudás és akarat, ami az ifjú Jackben megvolt, mára elhalványult, és csak igen kevesekben van meg. A fiatalok többsége inkább sodródik, épp, mint a Jégvágó Danje, pedig hasznukra válna, ha lenne bennük egy kis Jack, aki a buktatók ellenére is megküzd az igazáért. A két regényt, a Jákob botját és a Jégvágót is ez köti össze: mindkettőben egy-egy hasonló helyzetben lévő fiatalember áll a középpontban, ám másfajta megoldást választanak. Dan sodródása Jack felől nézve bizonyos szempontból visszafejlődés.
„Múlt? – semmi közöm hozzá./Jövő? – én ugyan nem hallottam róla.” – mondja Dan, a Jégvágó hőse, míg a Jákob Jackje már az első mondatban leszámol a múltjával: „Itt fekszik előttem a múlt, és halott.”
Tudatosak ezek a szembeállítások, amint a párhuzamok is. Amikor a Jégvágó megjelent, szinte mindent tudtam a Jákobról, és amikor a Jákobot befejeztem, mindent tudtam a Jégvágóról. Logikus lett volna, ha először a Jack (a Jákob botja munkacíme – a szerk.) jelenik meg, de nem akartam kronologikusan haladni, ám ha szóba kerül a két könyv, mindig azt mondom, hogy testvérregények. Hamarosan egy harmadik fiatalember is csatlakozik Danhez és Jackhez. Ezúttal az időszak marad, vagyis az 1800-as évek vége, a helyszín viszont változik, átjövünk az Osztrák-Magyar Monarchiába. Az új regény – a Hórvölgyi köd – egy fiatal gróf küzdelmeit mutatja meg, tévelygését egy gyönyörű, ugyanakkor nyugtalanító hegyvidéken.
Centauri: Jákob botja
Magvető Könyvkiadó, 2016, 564 oldal, 3990 HUF
Jack Londont egy széplelkű kalandorfiúként ábrázolod a regényben. Szerettél volna leszámolni a macsó-sztereotípiával?
Nem annyi a történet, hogy Jack kőkeményen nekivágott Alaszkának, majd megírta az élményeit, és ez olyan jól sikerült, hogy meggazdagodott belőle. Sokat bukdácsolt, és jóval színesebb, ellentmondásosabb személyiség volt, mint amilyennek ismerjük. A Jákob Jackje szenzitív alkat, sokszor kimondottan infantilis és önző, és gyakran akkor a legbizonytalanabb, amikor nagy hangon perel a világgal, ugyanakkor időről időre kritikusan szemléli önmagát is. Egy helyen például azt mondja, hogy ő nem az, amit gondol, hanem az, amit tesz. Állatként cselekszik, megy az ösztönei után, bár még azt sem tudja, hogy az ösztönei honnan valók.
Ezt az ösztönszerű működési módot követted a januári Jack London-túrádon is? (Az interjú a Könyves Magazin februári számának Így készült rovatához készült, Centauri azóta egy Zafír-túrán is részt vett, részletek a Youtube-csatornáján - a szerk.)
Részben igen. Abban az útban az volt a legfontosabb, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan helyzetbe kerüljek, ahhoz hasonlóan, ahogy Jack a csavargó időszakában. Ha nincs semmi fogódzó, semmi biztos egy napodban, akkor nemigen hagyatkozhatsz másra, mint az ösztöneidre. Bár mint kiderült, jóval több segítőkész ember van az úton, mint azt hinnénk. Nem mellesleg, akik valamilyen módon segítettek a Jack London-túra során, szintén ösztönösen cselekedtek. Nem hezitáltak, hanem felvettek, meghívtak egy kávéra, vagy küldtek egy meghívót. Számos olyan emberrel találkoztam, aki még soha nem csinált hasonlót korábban. A Homo sapiensszel jó ideje komoly gondok vannak, de sokan még mindig képesek arra, hogy nyitottak legyenek. Ez szabadság kérdése, mert mindig az a kérdés, hogy mennyire vagyunk szabadok. Mindig voltak külső körülmények, diktatúrák, amik elnyomtak. Válságok, társadalmi egyenlőtlenségek, amik megnyomorítottak. Egy pillanatig nem állítom, hogy ezek a körülmények nem lehetnek halálosak, csak azt mondom, hogy létezik egy árnyékország is, ami legalább annyira veszélyes. Mintha elsiklottunk volna afölött, hogy az egyes ember adott esetben visszaveheti a szabadságát, érvényesítheti veleszületett függetlenségét. Még akkor is, ha látszólag minden reménytelen. Van olyan helyzet, amikor nincs kire mutogatni, egyszerűen vagy megléped, vagy nem.
A Jack London Emléktúra:
- 2016. január 12-én, vagyis Jack London születésének századik évfordulóján Centauri nekivágott egy húsz napos emléktúrának, melynek útvonalát a Facebook-rajongóira bízta.
- A túrához egy jelentéktelen súrlódás adta meg a végső lökést: valaki azt bizonygatta neki, hogy a világ egyáltalán nem olyan jó hely, mint amilyennek képzeli, az emberek pedig önzők és szívtelenek. „Ezen úgy felszívtam magam, hogy gondoltam, akkor megnézem nagyban, mi is a helyzet. Az volt az alapfeltevésem, hogy mindenhol vannak nyitott, szabad és segítőkész emberek, és örülök, hogy végül igazam lett.”
- Centauri végül 1800 kilométert tett meg stoppal, 100-at vonaton, 60-at gyalog, 20-at hajón, mindezt 46 kg málhával, aludt hajón és barlangban, ebédelt a Balaton jegén, és rengeteg új Facebook-ismerősre tett szert.
- A regényen a túra után sem változtatott volna semmit.
Úton lenni a lételemed?
Sokat voltam úton, de nem a lételemem. Nem akarom Jack Londonhoz hasonlítani magam, mert korántsem csináltam végig annyi mindent, mint ő, de azért akad pár rokon vonás az életünkben. Bár édesapám jobban hasonlít Jack apjára, mint amennyire én Jackre.
Kezdjük a ti rokon vonásaitokkal.
Én egy kicsit mindig vastagabban kentem a kenyeret, mint a korombeliek, és gyakran mentem bele olyasmibe, amibe épeszű ember nem megy bele. Volt, ami bejött, néhányszor belebuktam, de igazság szerint ennyi elég is volt. A regénybeli Jack szakítani akar a tengeri élettel, és reményeim szerint a Jákob botja után én is kevesebbet leszek úton, legalábbis a hiábavaló utakból kevesebb lesz. Most inkább az a vélemény a trendi, hogy a legrosszabb esetből is tanul az ember, de ha leltárba veszem a saját életemet, úgy látom, pár dolgot igazán kihagyhattam volna, nem nyertem velük semmit. Ez nem egoizmus, hanem jogos igény a gyarapodásra, nem feltétlenül anyagi értelemben. Ha azt mondom, hogy egy ember életereje 10 egység, akkor 7,8-nál vagy 6, 2-nél nem árt mérlegelni, hogy a következő helyzetben – rossz döntés esetén - hány kreditet veszthetek.
Te most hány egységnél jársz?
Hú, gőzöm nincs. Pár éve még azt gondoltam: elég sok az energiám, tulajdonképpen pazarolhatok is. Hosszú ideje meggyőződésem, hogy a jó halál egyik titka, hogy az emberben akkor már ne legyen terv és életerő. Ha a halál előtt 5 perccel még arra gondolok: annyi mindent tettem volna még, az borzasztó. Talán az a pokol. Még mindig beleadok apait-anyait mindenbe, de talán már nincs messze az sem, amikor inkább spórolnom kell majd az életerővel, semmint pazarolni.
Megírtad ezt a két felnövéstörténetet és felnőttél közben?
Már jóval korábban, de azért él még bennem a bevállalós, hátizsákos kamasz is, és ha eddig megmaradt, akkor szerintem marad is már. Nincs ezzel gond, ez garantálja, hogy a kíváncsiságom a régi, és még mindig a jóindulatú UFO örömével tudok rácsodálkozni a világra.
Az újságkihordó korszakában Jack úgy megterhelte a lábait, hogy még az amputálás is szóba került. Újabb hasonlóság kettőtök élete között.
Gyerekkoromban majdnem levágták a jobb lábamat. Azért maradt meg mégis, mert anyám orvos volt, és nem hagyta a dolgot annyiban. Olyan gyerekekkel feküdtem együtt, akiknek már amputálták egy, vagy akár mindkét lábukat. Fontos tapasztalat volt ez, már akkor is világos volt, hogy a rendszer nem igazságos, mert ha anyám mondjuk szabó vagy takarítónő, akkor ma csak egy lábam van. Egy orvosprofesszor telepakolt platinával, és pont olyan vaslábam lett, mint Forrest Gumpnak. Az a jelenet, amikor Forrest fut, a vasláb meg széthullik, kicsit zavar is, mert egy ilyen szerkezet nem tud szétesni. Volt rajta egy kallantyú, amit ha kicsatoltál, tudtad hajlítani a lábad, de csak napi egy órára lehetett kicsatolni, egyébként merev lábbal kellett járni, ami nehéz volt, főként lépcsőzni az iskolában, sokat csúfoltak miatta. Egyszer majdnem igazgatóit kaptam, mert az egyik csúfolódót bokán rúgtam a vascipővel.
Nagyon élénken emlékszem, hogy 8-9 éves korom körül ültem a tolókocsiban a kórházban, és egyszer csak elsuhant az ajtó előtt a professzor. Öt másodperccel később visszalépett, benézett az ajtón, odajött, megkérdezte, hogy mit keresek ebben a tolókocsiban, aztán kitett az ágyra, hogy akkor járjak. Ennyi volt a rehabilitációm. Másfél évig egyáltalán nem jártam, volt platina, mankó, kampós cipő meg csiga az ágy végében, hogy súlyokkal nyújtsák a lábam. Gyerekként sokáig azt hittem, hogy a szalonka nevű madár is húzatja a lábát, hogy hosszabb legyen neki, mert láttam egy képet, ami fára felkötözött lelőtt szalonkákat ábrázolt. Büszke vagyok a jobb lábamra, hogy oly sok viszontagság után végigcsinálta a Jack London-túrát is. Ha egyszer mégis levágják, lekenem csónaklakkal, és kiteszem a nappaliba, mégiscsak ez volt, amivel kétszer megkerültem a Földet.
Mi a legnagyobb hasonlóság az édesapád és Jack apja között?
A legszembetűnőbb a földhöz való narkotikus viszonyuk. Nem született földművelők voltak, hanem két olyan férfi, akinek ez a szenvedélye, és mindketten brutálisan jól csinálták, mondhatni, progresszíven. Ugyanakkor volt bennük egyfajta naivitás és jóhiszeműség is. Jack apja például azért adta olcsón az elsőosztályú zöldséget, hogy az amerikaiak egészségesebben táplálkozzanak. Tette mindezt több mint száz évvel ezelőtt, amikor mindenki a profitot és az amerikai álmot kergette. Apám ugyanilyen volt. Álltak a katonák az útszéli őrbódéban, ő meg kitett nekik egy rekesz epret, hadd kapjon a katona vitamint. Fel is bukkan apám epre a regényben. Találkoztam olyannal, aki miután megtudta, ki fia vagyok, megkérdezte: tudom-e, hogy az apám szőlője volt a legszebb az országban.
Jack nagyon sokat köszönhet a tanárainak, legyen szó akár az iskolája igazgatójáról, Mr. Garlickról, akár a könyvtáros Ina Coolbirth-ről. A te életedben volt olyan tanár, akire a mai napig szívesen emlékszel vissza?
Nekem három is volt, ami állati nagy mázli, mert csak hébe-hóba találkoztam olyanokkal, akik elmondhatják, hogy valamelyik tanáruk nélkül egészen más emberek lennének. Minden életszakaszomban volt egy ilyen ember, általános iskolában, középiskolában és később is. Mindhárman nagy tudású tanárok voltak, ami fontos, mert minden híreszteléssel ellentétben az ismeretek fontosak, de az sem mindegy, ki és hogyan próbálja átadni. Mindhárom emberben lenyűgöző nyitottság volt. Amikor azt gondoltam, tudom már, hogy milyen a világ, ők mindig mondtak vagy mutattak valamit, amitől tízszer akkorának tűnt. Ezt a figyelmet és támogatást alapestben a szülőktől kellene megkapnia a gyereknek, de legyünk őszinték, nem mindenki kapja meg. Ha végigmégy a városon, látni fogsz 30-40 éves, magukban motyogó embereket, akik azért fordultak be, mert durván átmentek rajtuk, kifosztották őket. Lehet, hogy ha nincs ez a három tanár, akkor egyszer én is ott találom magam, üres kézzel az út szélén. Ki tudja? Ez nemcsak pedagógiai kérdés, akár élet-halál kérdése is lehet.
Általános iskolában a kedd volt a hét csúcspontja, mert aznap lehetett menni szakkörre. Fantasztikus volt. Akkor már jobban ismertem az erdőt, mint a szakkört tartó tanár, de ez nem sértette őt, épp ellenkezőleg. Ha például megláttunk egy madarat, akkor felkiáltott: nézzétek, milyen szép, majd odafordult hozzám, hogy mi is ez, én meg mondtam, hogy csuszka. Nem csinált presztízskérdést ebből. A halálos ágyamon is emlékezni fogok rá.
Jack London állítólag ezer szót írt le egy nap. A te munkamódszered hasonlóan fanatikus?
Szerintem én jóval nagyobb állat vagyok, a Jákob utolsó öt hónapjában napi 18 órát írtam. Szinte bármilyen körülményen átpréselem magam, nem kell várnom ihletre, be tudom lőni, mennyit kell dolgoznom ahhoz, hogy ne legyen belőle favágás, az ihlet ugyanis leginkább munka közben jön meg. Ehhez nagyban hozzájárult az a húsz év, amit publikálás nélkül intenzíven végigírtam. Annyi problémám volt a könyv befejezésével, hogy őrült meleg volt azon a nyáron, és negyvenkét fokban kellett a monitor előtt ülni egy szál semmiben. Nem lehetett pislákolni közben, pislákolni akkor lehet, ha lekvárt kevergetek, és még akkor sem túl sokat. Csak nagyon extrém esetben szoktam fájdalomcsillapítóhoz folyamodni. Volt, hogy beleállítottam a baltát a lábamba, és csak akkor vettem be gyógyszert, amikor még órák múlva is erősen véreztem, és már alig láttam a fájdalomtól. A Jákob végén olyan 8-10 szem Cataflam becsúszott, de ilyen körülmények között ez teljesen rendben van.
