A
Filip Florian: Kisujjak, Magvető Kiadó, 2008. 256 oldal, 2690 Ft.
Detektívregényt ígér a fülszöveg. Méghozzá hamisítatlan balkáni nosztalgiával átitatott detektívregényt, amely az utolsó mondatig képes fokozni az olvasó kíváncsiságát. Egy elsőkötetes, nálunk többé-kevésbé ismeretlen román írót minden eszközzel nyomni kell, ez tiszta sor. Figyelemfelkeltő borító, lebilincselő idézetek és fényezés nélkül alighanem ez lenne Filip Florian utolsó magyar nyelven is megjelenő munkája, így már csak rajta múlik. Mert a külcsín rendben van, szó se róla. Hogy mennyiben detektívregény ez a könyv, illetve, hogy a detektívregény címke mennyire fedi azt a harcot, amelyet a szereplők vívnak az emlékezés jogáért a nyomokkal és magyarázatokkal, az már más kérdés, de erről később.
A borító és az útravaló után különösen nehezen indul el a sztori, rendben, hogy a végéig kitart a kíváncsiság, de mikor sikerül felkelteni azt, vagy mikor ringat el az anekdotázó stílus annyira, hogy ne várjam a körömrágós izgalmakat. Kiderül ugyan szép lassan, hogy a beígért ásatás tényleg létezik, immár a szöveg cinikus-baljós világágban is. Részben feltárták, és a narrátori pozíciót helyenként (majd’ felerészben) betöltő régész első közlésekor már le is állították a felfedezett tömegsír miatt. Innen indulunk, de sajnos a gyomorfekéllyel és kutatói racionalitással megáldott főszereplő hamar tudomásunkra hozza, hogy a csontok minden bizonnyal nem a kommunista rezsim áldozatainak maradványai (ahogy azt a szenzációra vagy igazságtételre éhezők várták), minthogy legalább kétszáz évesek. A kriminek egyelőre lőttek, cserébe viszont elmerülhetünk a főbb szereplők helyenkét bravúrosan megszerkesztett élettörténeteiben.
És ekkor hirtelen (vagy lassan, igény szerint) életre kel a szöveg. Amint a néhol lélegzetelállító sztorik újabb és újabb csomókat kötnek az amúgy sem kimondottan lineáris elbeszélés fonalára, világossá válik, hogy a nyomokat egy konvencionális detektívregény logikája szerint képtelenség megfejteni. A rejtély itt ugyanis nem a múlt jeleinek megfelelő értelmezésében keresendő, hanem magában a múltban. Egészen pontosan a múltra való emlékezésben. Minden szereplő, a tömegsírban nyugvó csontokhoz hasonlóan, az emlékezés aktusától függően létezik a narráció jelenében. Igazságok és hamisítások kizárólag az értelmezés közel sem egyértelmű folyamatában nyerhetnék el végső formájukat, ám a csontok pontos (és ideológiai konnotációktól sem mentes) analízisének megfelelően a magyarázat nem csak, hogy várat magára, de el is marad.
Mivel a megoldás, amely a lebegtetett, és gyakran a mágikus realizmusra hajazó (de nem ám a dél-amerikaira!) mondatszerkesztés és az életek egymásra halmozott rétegein keresztül csak komoly nyomozói munka árán nyílik meg az olvasó előtt, csupán az utolsó oldalig tűnik érvényesnek (újabb pont a fülszövegnek).
Sajnos azonban minden metafizikai és ismeretelméleti allúzió ellenére sem egyenletes a színvonal. Talán a fordítás miatt, talán már eredetileg is ilyen volt, mindenesetre a mondatok néha ködös értelmetlenségbe futnak, sőt, helyenként egész bekezdéseknek nincs semmi értelmük. Ez árnyalja némileg a múlt nyomainak eltűntetésére irányuló kísérlet filozofikus összképét, de nem rondít bele nagyon a műélvezetbe. Az azonban feltűnő, hogy a nosztalgiázó epizódok (mint az Argentin focitörténelem, a szerzetes életútja stb.) mennyivel világosabban megfogalmazottak, és emiatt valóban lebilincselők, míg a nyomozati anyag sok helyen túlírt, bonyolult és unalmas. Mintha Florian mindent bele akart volna zsúfolni a könyvbe, három-négy regényre elegendő életrajzot, eseményt, fordulatot. A koncepció végül is átviláglik az iszonyatos sztorihalmazon, de azt hiszem, hogy kevesebb információval vagy a történetek arányosabb elosztásával sokkal szikárabb és céltudatosabb próza kerekedett volna ki belőle, ami indokolttá tehetné egyrészt a monoton, refrénszerű részletek alkalmazását (mint például a kisujjak szerepe, a szerzetes hajának szakrális eltávolítása stb.), másrészt gatyába rázná a teljesen szétesett detektív-struktúrát.
Ettől függetlenül remek könyv a Kisujjak, komoly erőfeszítést igényel ugyan kétszáz-akárhány oldalon keresztül egyensúlyban tartani a szöveget és folyamatosan szűrni a túlburjánzó mondatszövedékeket, de, bármilyen közhelyesen is hangzik, megéri. Az emlékezés szépségét a múlt nyomainak hol elégikusan lomha, hol dinamikusan nyers szemlélésében és vizsgálatában ragadja meg, és ezt a mágikus aktust minden túlírtsága ellenére szelíden hárítja az olvasóra, mintegy segítségül hívva őt az idő utáni nyomozáshoz. Ennél többre nincs is szükség.
