.jpg)
Giorgio Agamben: A profán dicsérete, Typotex, 2008, 147 oldal
Becsapós. Giorgio Agamben egy kortárs filozófus, egy olasz, nade ne ijedjünk meg, hiszen nem tartozik a hárdkór spekulátorok közé. Lehet érteni zajban, forgalomban, alkoholban, mérete bátorító, hanghordozása baráti. Andalító, sétálós elgondolkozások rövid, több-kevesebb struktúrával rendelkező esszékbe gyúrva, vagy nem gyúrva, a Walter Benjamin-i nyomvonalon. Már meg is előlegeztem, hogy közérdekű. Ebben a stílusban – ami nem merül ki a szójátékokban és a nyelvi útvesztőkben bolyongásban – akár érdemben hozzá is lehetne szólni a címben felvetett problémához. De nem ez történik.
Olyan ismerős dolgokról esik szó, mint kép, tükör, szerző, paródia vagy a vágyakozás és a géniusz. Nem tud, de nem is akar feltűnően új dolgokat mondani ezekről, helyenként mégis fordít egyet a nézőponton, megcsavarja és így jut eredeti következtetésre, ami viszont a tényeken, vagy evidenciákon nem változtat. Ha nem kérjük számon rajta a kérlelhetetlen tudományos szigort, a gondolatmenetek ívét és egységét, nem zavar, hogy néhány írás vázlatban maradt, akkor egészen szórakoztató, ismeretterjesztő olvasmány tud lenni.
Akkor sem értem viszont, miért kell dicsérni a profánt, amikor az amúgyis, magától is virágzik-burjánzik, míg a szakrális hibádzik-hiányzik. Megparancsolni a madaraknak, hogy repüljenek gazdaságos, ámbátor elég kényelmes megoldásnak is tűnik. (Olaszul egyébként nem ez a cím, hanem csak simán Profanazioni (Profanáció(k)), ami azért más). Most pedig, ha valaki kíváncsi a végére és maga szeretne rájönni a megoldásra, akkor ne figyeljen, mert lelövöm a poént: Agamben szerint a profanációban a dicséretre méltó, hogy érinthetővé teszi és közhasználatra bocsátja a szakrálisban elkülönített tabukat. Igenám, de minek, amikor a ma embere annyira áhítja a szentet, hogy minden profanizált rítusban (elsősorban a játékban - de táncban, zenében is) ezt keresi. Ebből indulunk, és valahogy (kvantumugrásokkal) eljutunk a pornóig. Illetve a magyarázatáig.
