Fotó: Valuska Gábor
„A lágerben nem születik művészet, ki van zárva” - hangsúlyozta az Auschwitzba hurcolt lengyel szobrászművész, Xawery Dunikowski, a 61016-os számú fogolynak mégis néhány barakk falára festett kép, és fehér papírra festett akvarell mentette meg az életét. Azoknak, akik 1937 karácsonyán Hófehérke történetét éljenezték Hollywoodban, fogalmuk sem volt róla, hogy új sztárjuk, a halál torkából megmenekült, ébenhajú királylány 5 évvel később egy birkenaui barakk falán járja majd halátáncát a legkisebb törpével, Kukával. Akkoriban még a barakkfestményt készítő csehszlovák tinilánynak, Dina Gottliebovának sem volt fogalma róla. Gottliebováról, és az életben maradását biztosító, vagy inkább a halálát késleltető festményekről szól a Gazeta lengyel újságírójának, Lidia Ostałowskának első magyarul megjelent riportkönyve, az Akvarellek. Ostałowskával a túlélőkkel szembeni előítéletekről, görög tragédiáról, lengyel és zsidó emlékezetről beszélgettünk.
Dina Gottliebovát a terezíni gettóból transzportálták a terezíni zsidók birkenaui családi táborába (Auschwitz-Birkenau BIIb részleg), alkarjára a 61016-os szám került. A tábor főnöke, vagyis a legmagasabb pozícióba jutott rab, Arno Böhm volt, aki hatalmát kihasználva ott rúgott bele rabtársaiba, ahol csak tudott. A lánynak még vele is sikerült összebarátkoznia: utasítására előbb számokat festett a barakkokra, a számokból pedig hamarosan SS-tisztek asszonyainak portréi lettek. Gottliebova külön szobát is kapott: hol propadanda- és figyelmeztető feliratokat festettek vele, hol vízesés előtt domborító női aktot. 1944 februárjában a lányt a BIIe részleg, vagyis a cigánytábor kórházáig szállították, ahol végre belenézhetett annak a férfinak az objektívébe, kinek megszállottsága végül megmentette a gázkamrától. A terezíni részleg 3790 lakóját elgázosították, a maradék hetvenet, köztük rengeteg ikerpárt, Goettliebovát és édesanyját tárt karokkal várta dr. Josef Mengele laboratóriuma. Mengele nem kísérleti nyúlként számított a két nőre: Dinát a cigányláger lakóinak lefestésére utasította, anyját pedig eltűrte, mert a lány kijelentette, hogy csak akkor nyúl festékhez és ecsethez, ha a közelében maradhat.
Könyvbemutató a szerzővel a Margó Irodalmi Fesztiválon június 5-én este 6 órától.
„Nagyon művészi rajzokat készít az ikrek fejformáinak, fülkagylóinak, orrainak, szájainak, karjainak, lábainak összehasonlításához. Minden egyes rajz bekerül abba a speciális mappába, amely a pontos személyes adatokat, a kutatások és kísérletek eredményeit tartalmazza”- írta munkáiról visszaemlékezéseiben Mengele magyar boncmestere, dr. Nyiszli Miklós. Gottliebova 11 cigányportrét festett Mengelének, melyeket az orvos a fajelméleti és eugenikai elméleteit bizonyító könyv illusztrációjául akart felhasználni. Ez a könyv sosem készült el. (Évekkel később elkészült viszont Ota Kraus és Erich Kulka Továrna na smrt (Halálgyár) című munkája, amit tényleg ő illusztrált.)
A haláltábor felszabadítása után ismét Hófehérkét sodorta Gottliebova elé az élet: szabadulása után Párizsba utazott, ahol megismerkedett későbbi férjével, Art Babbitt-tal. Babbitt volt a Hófehérke egyik rajzolója. „Hisz a véletlenben? - kérdezte a nő egy német újságírótól. „Ez volt a végzetem.”
„Mint a tábort túlélő művészek többsége, szabadulása után Dina is kamatoztatta művészi képességeit” - meséli Ostalowska, majd ellenpéldául felidézi a fotográfust, Wilhelm Brassét, akinek a táborba kerülő emberek fényképezése volt a feladata. Brasse a háború után soha többé nem vett a kezébe fényképezőgépet. „Bár Dina nem volt egy rettenetesen jó művész, ahhoz elég ügyes volt, hogy rajzfilmeket rajzolhasson.” Az ő nevéhez fűződik többek közt Speedy Gonzales, Duffy kacsa és Csőrike figurája.
1942-ben meghalt az oświęcimi Krcz család kisebbik gyermeke, Genia. Három évvel később, az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor felszabadulása utáni napokban a család egyetlen fia, Stanisław bement a tábor területére, és magához vett egy kislányt: „Megértettem, hogy egy kislány, aki helyettesítené a halott Geniát, megmenthetné anyámat a depressziótól.” A lányt Évának hívták, és a felszabadítás előtti hónapokban érkezett a táborba egy magyar transzporttal. Mikor egy idősebb rab észrevette, hogy a férfi segíteni akar egy egyedül maradt gyereken, hálából egy köteg akvarellt ajándékozott neki, amit az SS-tisztek szobájából szerzett. Dina Gottliebova cigányportréi voltak. A koncentrációs tábor területén létrehozott múzeum 1963-ban vásárolta meg a festményeket Évától, és gyűjteményükbe később egy hetedik portré került.
„A munkák művészi értékéről való vita során dr. Helena Blum docens hangsúlyozta, hogy a cigányportrék készítője mennyire tehetségesen rajzol, jól visszaadja az egyes típusok jellemzőit és a pszichikai körülményeket”. Jerzy Brandhuber festőművész „jónak, reálisan kezeltnek tartotta a fejeket”. Tadeusz Kinowski festő pedig „a kompozíciót és a színvilágot tartotta nagyra”. A bizottság végül „célszerűnek ítélte a képek megszerzését” és tizennégyezer złotyt ajánlott cserébe a tulajdonosnak. (Akvarellek, 111. oldal)
A festő személyazonosságára csak a hetvenes évek elején derült fény, az immár Amerikában élő Babbitt asszony pedig 1973-ban lépte át újra Auschwitz-Birkenau kapuját. Onnantól kezdve minden lehetséges fórumon azért küzdött, hogy hozzájuthasson ahhoz, ami szerinte megilleti: az akvarellekhez.
Ostalowska figyelmét lengyel roma barátai hívták fel a történetre 2000 körül. „Akkoriban jött létre az Auschwitz Múzeumban az a blokk, ami az antifasisztáknak állított emléket, és romák is elkezdtek harcolni, hogy legyen egy blokk, ahol végre az ő szenvedéseiket is megörökítik. Kiderült, hogy nagyon kevés az autentikus dokumentum, amit a romablokkban ki lehetne állítani, mert ők semmit sem dokumentáltak. Amint kiderült, hogy Gottliebova akvarelljei fennmaradtak, a romák eget-földet megmozgattak azért, hogy a képek Auschwitzban maradhassanak, Dina pedig az óceán túloldalán tett meg mindent azért, hogy megkaphassa őket.”
Míg a zsidók szenvedéseiről számos feljegyzés és dokumentum tanúskodik, a roma táborlakók után nem maradtak visszaemlékezések, nincsenek temetőik sem, ahol emlékezhetnének. „A vándor elsiratja a halottat, és folytatja útját. Otthagyja a múltat.” Dina Gottliebova akvarelljei nem engedik, hogy a múlt feledésbe merüljön, ezért hiába állt az asszony mellé a világsajtó, hiába vádolták lopott műtárgyak kisajátításával az Auschwitz Múzeumot, hiába készült riportműsor a portrékról egy amerikai tévéshowban, hiába bombázták amerikai diákok százai a képek visszaadását követelő, trágár emailekkel múzeumot, és hiába emelték fel a szavukat ismertebbnél ismertebb képregényrajzolók az ügyben, a képek maradnak.
A múzeum álláspontja: „Az akvarellek – amelyeket anonim munkákként szereztek meg – Auschwitzban kell, hogy maradjanak. A tábor örökségének részei, Mengele doktor gyilkosságainak dokumentációi. A szerzőnek csak a vagyoni értékű jogok járnak: a copyright és a százalékok. (Akvarellek, 155. oldal)
A német szintók és lengyel romák álláspontja: „Értjük és tiszteljük a képek alkotójának személyes tapasztalatait; tudjuk, milyen embertelen sors jutott osztályrészül a zsidóknak. De mégis elvárjuk, hogy a mi hagyományainkat is tiszteletben tartsák. Nincs az a másolat, amely helyettesíthetné az eredetit. Számunkra történelmi és szakrális értékkel is bírnak ezek a portrék. Ha magánkézbe kerülnének, a nácizmus roma áldozatainak megszentségtelenítése lenne”. (Akvarellek, 187 oldal)
Gottliebova a saját emlékeiért harcol, a romák azért, hogy rájuk is emlékezzen valaki. Az olvasó pedig felteszi a kérdést: a személyes történetek, vagy a szélesebb narratíva a fontos. Jó válasz nem létezik.
Ostalowka kezdetben a Gazetába szánta a sztorit: 2001-ben levelet is küldött az asszonynak Amerikába. Sosem kapott választ, ám ahogy teltek az évek, nem hagyta nyugodni a történet, és úgy döntött, nem elégszik meg egy pároldalas riporttal. A kérdések, amelyek először megfogalmazódtak benne, a tábori időszakra vonatkoztak. „Látok némi ellentmondást abban, hogy amikor Dina elkezdett harcolni a képekért, úgy jelentkezett, mint aki a Hófehérkét festette, közben pedig ugye ott voltak ezek az akvarellek, rajtuk olyan emberekkel, akiknek személyazonosságáról fogalma sem volt. A Hófehérke egy popkulturális történet, az akvarellek pedig a valódi halált jelentik. Ha lett volna rá lehetőségem, ezt a témát mélyítettem volna el vele.” Ostalowska szerint az akvarellekért folytatott harcot könnyebb és szerencsésebb volt a Hófehérkével indítani, mert 70 évvel a háború után az emberek már nem a borzalmakra vágynak, és jobban hat rájuk egy mese vagy egy képregény. „A Hófehérkét mindenki megérti, mert egy boldog és szerencsés történet, amiben sikerül legyőzni a halált. Nélküle a képekért folytatott harc sem kapott volna ennyi figyelmet.”
Az újságíró az Auschwitz Múzeumban megmaradt visszaemlékezések nyomán indult el, melyek Gottliebova rabtársainak emlékeit is őrzik a lányról. „Van egy különleges archívum a múzeumban, ami a tábori művészetről szól, ebből már ki tudtam indulni. Aztán kiderült, hogy az interneten is nagyon sok minden fellelhető, mert Dina igazi médiacirkuszt rendezett az ügyből. Mikor Ostalowska elkezdett foglalkozni a történettel, a lengyel és a német romák, valamint a múzeum is Gottliebova ellen uszította: szerintük a nő ki akarta sajátítani a képeket és túl sokat képzelt magáról. „Kezdetben úgy gondoltam, hogy egyet tudok érteni velük, mert ha azt nem is mondhatjuk, hogy az akvarellek az egész emberiség örökségei, de hogy Európa örökségei, az egészen biztos. Ahogy gyűjtöttem az anyagokat és írtam a könyvet, számomra is kiderült, hogy ez a történet azért nem olyan egyszerű, és van benne valami görög tragédiaszerűség: mindegyik választás rossz, mert mindegyikkel a másik érzéseit, érdekeit teszed tönkre.” Bár Gottliebova festette a képeket, azok soha nem voltak az ő tulajdonában. Hogy pontosan kinek a tulajdonai, azt a jogászok sem tudják. „Ha feltételezzük, hogy a képek Mengele tulajdonát képezték, akkor felmerül a kérdés: Mengele egy mecénás volt?” Dina Gottliebova-Babbitt 2009. július 29-én halt meg a kaliforniai Feltonban. Halála után lányainak semmilyen lehetőségük nincs, hogy visszaszerezzék az akvarelleket. Ha magának az alkotónak sem adták oda őket, akkor arról, hogy két amerikai állampolgár kezébe kerüljenek a képek, szó sem lehet. „Pár éve az Európai Unió és az Egyesült Államok aláírt egy egyezményt, miszerint az emlékhelyeknek egységesnek és autentikusnak kell maradniuk” - meséli Ostalowska, ezért nem maradt rá lehetőség, hogy onnan bárkinek bármit is visszaszolgáltassanak.
Gottliebova a rajzolással váltotta meg a sorsát, miközben bizonyos szempontból ő is a náci rendszer része lett. Ennek ellentmondásáról az újságírónak is fel kellett tennie a kérdést, ám mivel a nő halála után kezdett neki a könyv munkálatainak, találnia kellett valakit, ami meg is válaszolja. „Elmentem az Auschwitz Múzeum volt igazgatójához, aki egyben az intézmény egyik létrehozója is, gyakorlatilag ott élte le az életét. Ő nagyon egyszerűen annyit válaszolt, hogy ez egy haláltábor volt, tehát mindenki, aki túlélte, kivételezett helyzetben volt, és hasznos volt ennek a rendszernek. Arra jutottam, hogy ezen a módon nem szemlélhetjük a tábort, mert ezáltal az áldozatokat kezdjük elítélni. A túlélőknek az is borzalmas élmény, hogy mindenki elítéli őket azért, mert életben maradtak: ez a halálukig kísérti őket.” A táborévek leírása mellett a túlélők utóéletéről szóló fejezetek is nagy hangsúlyt kaptak az Akvarellekben. Ostalowska ír a holokauszt után Lengyelországban tomboló antiszemitizmusról (erről bővebben: Tomasz Gross: Félelem – antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után, Gondolat Kiadói Kör, 2012), a hetvenes években a giesseni egyetemen hódító nézetről, miszerint „a cigányok véletlen áldozatai a rossz higiéniás körülményeknek, a baktériumok végeztek velük”, arról hogy nagyon sokáig tartotta magát az az álláspont, hogy a romákat nem faji okokból, hanem „bűnözésre való hajlamuk és társadalmiatlan viselkedésük” miatt üldözték. Az Auschwitz Múzeum kezdetben állampolgárság szerint számolta az áldozatokat, a zsidó szót egyszerűen nem használták. „A zsidók szenvedésének hangsúlyozása propagandista lábon lövés lett volna a hatalom számára. Jobb volt kitartani amellett a verzió mellett, hogy a táborban három millió lengyel halt meg, bosszúra buzdítani az embereket, és a germán ellenséggel ijesztgetni” - olvasható a kötetben. A PWN Kiadó Nagy Általános Enciklopédiájának 1967-es nyolcadik kötetében a hitleri koncentrációs táborok címszó mellett 99 százalékban zsidó áldozatokról esett szó. Mieczysław Moczar, a lengyel belügyminisztérium képviselője azonnal reagált: a bejegyzés „támadás a lengyel mártírológia ellen.”
„A könyv első, táborban játszódó része nagyban különbözik a második résztől. A táborban játszódó résznek van egy kánonja, amit használnom kellett, hogy ezt leírhassam. A második rész, amihez megkerestem a tanúkat és túlélőket, egy elbeszélés arról, hogyan beszéljük el a holokausztot.” A lengyel zsidó múlttal való szembenézés néhány éve Tomasz Gross Szomszédok - a jedwabnei zsidók kiirtása című könyvével kezdődött, ami nyíltan beszélt a zsidók ellen elkövetett lengyel pogromokról. „Ez a folyamat valószínűleg elkerülhetetlen volt, és nem is lehetett megfékezni. Lengyelországban élt a legtöbb zsidó a háború idején, ott zajlott a népirtás, muszáj volt egyszer szembenézni vele, és eljött a pillanat, amikor már nem lehetett többé a szőnyeg alá söpörni semmit. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy a lengyel emlékezet, és a zsidó emlékezet, az két nagyon különböző emlékezet. Amikor elkezdődött a párbeszéd, persze a harcos nemzeti érzelműek sem maradtak csendben.” A lengyel nemzeti érzelműek teóriája szerint a zsidók vezették be a kommunizmust Lengyelországban. „Nálunk is megvannak azok az emberek, akik elmennek szétverni a gettóban tartott megemlékezést, vagy akik szerint a zsidók uralják a világot. De hát az a probléma, hogy a zsidókra nem lehet áthárítani a felelősséget a fasizmusért.”
