A filmgyár fantomja

florescu | 2011. október 13. |

B+
F. Scott Fitzgerald: Pat Hobby történetei
Fordította: Szabó Nóra

fapadoskönyv.hu, 2011, 241 oldal, 2020 Ft

A filmtörténet egyik zajos fordulata abban állt, amikor a vetítőtermekből kitolták a zongorákat, és beszerelték a kezdetleges hangerősítőket – a némafilmnek leáldozott, Buster Keaton pedig elmehetett haknizni. Néhány évtizeddel azután, hogy az első filmek nézői egymást taposva hagyták el a vetítőtermet, annyira hiteles volt az állomásra berobogó gőzös, a filmiparnak új emberekre volt szüksége a némafilmből meggazdagodó iparosok helyett. A Pat Hobby-félék helyett. Fitzgerald burleszkbe illő figurája forgatókönyvíróként kereste össze vagyonát a filmkorszak hajnalán, majd herdálta el mindenét. Elfogyasztott egy-két feleséget, úszómedencéjében süttette a hasát, miközben új jeleneteken agyalt, filmgyári irodájában márkás szivarokat szívott, és élvezettel leste, amikor csinos titkárnője lehajolt előtte az elejtett levélpapírért. Fitzgerald egy már kiégett, levitézlett, olykor szánalmas és nevetséges figurát mutat be nekünk, akiben viszont van annyi gógyi, hogy régi ismeretségit felhasználva, de saját hajánál fogva markolja ki magát az egyre nagyobb trágyakupacból, amikor már úgy tűnik, nincs tovább.

Az egész novellaciklusban talán az a legfrappánsabb, hogy a szinte pitiáner jelenetek abszolút hatékonyan működnének a némafilm kontextusában is. Ugyanis Pat Hobby állandóan ugyanabban a behízelgő modorban próbál új feladatok után nézni. A leghíresebb producerek, rendezők és filmcsillagok ismerőseként adja ki magát, közben az egyetlen ember, aki még szóba áll vele, a filmipari dolgozók fogadásait intéző bukméker. A tehetséges, Hobbynál évtizedekkel fiatalabb, de az új körülményekhez könnyebben alkalmazkodó forgatókönyvírók kapják meg a jobbnál jobb munkákat, bár Hobby igencsak megbízhatatlan munkaerőnek bizonyul. Hogyan tudott ez az ember a némafilm-korszakban meghatározó tényező lenni? Hát úgy, hogy sehogy… Fitzgerald nem részletezi ezeket a múltbéli sikereket, Hobby szájába adva pedig egyenesen nevetségesen hatnak a régen begyűjtött trófeák. A novellafüzér kissé elironizál a hangosfilm előtti filmtörténeten, de ami legfontosabb, nem gúnyolja ki azt. Pat Hobby is megmenekül attól, hogy végérvényesen megbukjon: valami úton-módon mindig sikerül megcsípnie valami melót, bár nagyotmondása is sokszor bajba keveri.

A nagy Gatsby és a Benjamin Button szerzője nem részletezi túl karaktere bemutatását, egy-két virtuális ecsetvonás elegendő, hogy élesen kirajzolódjanak előttünk a némafilmmel együtt bukó hajdan megbecsült forgatókönyvíró kontúrjai. Ugyanígy a kötet történetei sem tekinthetők az árnyalt, mesteri kimunkáltságot tükröző szövegek mintapéldáinak. Fitzgerald skiccel, de szövegei simán elviselik az epizódszerűség következményeit – apró mesterremekeket olvashatunk, amelyekből kiderül, hogyan lehet a legegyszerűbben jó történeteket előállítani. Ez lenne ugye Pat Hobby vágya is, de ő kénytelen belátni, hogy a hangosfilm jóval precízebb forgatókönyvet kíván. Ami nem elegendő egy újfajta scriptben, azt Fitzgerald lazán megoldja: a legelemibb írói trükköknek köszönhetően teszi életszerűvé Pat vergődéseit. Közben pedig óhatatlanul ráirányítja a figyelmet a mozifilmnek határtalan lehetőségeket adó „technikai vokalitás” nagyszerűségére, még ha ez a rejtőző szólam nem is válik újkori dicshimnusszá. Fitzgerald kellően visszafogott, hogy filmgyári fantomját ne tegye szélsőségesen cikivé. A minden hájjal megkent Mr. Hobby vélhetően még sokáig feltalálja magát ebben a modern zsibongásban.

Sajnos a néhol kicsit zötyögő fordítás, és a nyelvtani hibák kissé rontottak az összképen. Bízom benne, hogy ez csak kisiklás a hazai könyvpiacon sajátos profilt képviselő kiadó részéről, hiszen kínálatukban még sok, jelen kiadványhoz hasonló érdekességre lehet bukkanni.