Nézd, én nem fogom megmondani neked, hogy mit csinálj, tudjuk mindketten, hogy milyen makacs vagy.
Szóval maradj csak te a mozdíthatatlan tárgy, én meg leszek a megállíthatatlan erő.
Leszek a vetítővászon, lepergetve előtted minden idáig vezető lépést. Leszek a suttogás a füledben, egy olyan jövő visszhangja, ami a tiéd is lehetne, ha most kimásolnád azt a linket a plakátról.
Huszonöt éves vagy, egy ergonomikus forgószékben ülsz, a sötét fogorvosi rendelőben, és úgy görnyedsz előre mintha egy világ súlyát cipelnéd a hátadon.
Meggörbültél és kifakultál a várakozásban, hisz már két évtizede könyörögsz valami kapaszkodóért,
véletlen sorsszerűségért. De senki sem adta vissza a kezedbe a ceruzát, miután rajzlapokon próbáltad elmondani nekik, hogy félsz az óvodától. És akkor is csak panaszkodtak rád, amikor a biológiafüzeted margói megteltek színekkel, arcokkal, érzésekkel, pedig ez semmit sem változtatott a kitűnő átlagodon. Meg sem hallgattak, amikor a Képzőművészeti brossúráját szorongatva eléjük vonultál.
A felvételi, a magolás, a szakvizsga, mind egymásba gabalyodó vonalak voltak egy papíron. Minden emléked festmények és firkák kavalkádjaként él benned, de azt mondták neked, hogy te sosem élhetsz abban a világban.
Elhitették veled, hogy idekint kell maradnod, ahol minden kiszámítható és állandó.
Szóval értem miért hezitálsz, és továbbra sem akarlak rábeszélni semmire, csak
meg szeretném mutatni mi lenne, ha ezt választanád.
Neked kell bepötyögnöd a betűket, majd megnyomnod a küldést. Te fogsz a telefonod csöngésére ébredni egy vasárnap délután, és a te szívverésed gyorsul majd fel, amikor megtudod, hogy téged választottak. Te fogsz ott állni, a ceruzád nyomait keresve egy óriásplakáton, te leszel aki megcsinálta. Ez a te győzelmed. Én már a túloldalon vagyok. Csupán kísértem a narratívát, nem irányítom. Ezek a te rajzaid.
A te feladatod hinni bennük. Hát higgy.
